Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-09-20 / 38. szám
o AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK. LAPJA 38. sz. Szeptember 20. Regény KÉT PÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. (36-ik folytatás.) Bercsényi törte meg a kínos, de sokat elrejtő csendet: — Öcsém! — mondta az őszinteség igaz hangján, — adja a magyarok Istene, hogy ne következzen be, amire most mind a ketten gondolunk, én azonban félek tőle, hogy igy lesz... de mondom, adja az ég Ura, hogy ne legyen rá ok, de ha mégis... (Itt lehajolt a derék főur, hogy homlokon csókolja fiatal barátját, aztán hatalmasat csapott drágakövektől csillogó széles kardjára .) — Ha úgy lészen, — ismételte ünnepélyes hangon, — akkor ez a testvéri csók az esküm rá, hogy intésedre e szablya bármikor ki- röpül hüvelyéből. XII. Hiú remények. Gróf Bercsényi Miklós föltevése, hogy Becsben ad acta teszik a felvidék panaszait, hovatovább beigazolódott. A viszonyok nem javultak, maradt minden úgy, a hogy volt, nagy szomorúságára Rákóczinak, aki mégsem akart még gondolatban sem kételkedni a magyar király szavában. De érte őt még egy nagyobb csalódás is. Mindig remélte, hogy az idők folyamán s főleg, ha Lipót császár a törökökkel végleges bé két köt, a szultán a békefeltéte- lek közé felveszi a Thököly vei kibujdosott kurucok bünbocsána- tá- is és végre viszontláthatja édes anyját és mostohaapját. Ez a reménysége azonban a császári csapatok győzelmei folytán teljesen elhanyványult, mig végre a karlóezai békekötés 1699 után végképen szétfoszlott. Thö- ’ U hiinhncsánaKis fia ugyanis nagy beteg lett s az apa nem volt képes gyermeke betegágyától eltávozni. Ehhez járult még, hogy hitvese anyai örömöknek nézett elébe. Rákóczi tehát ismét Tapolcsányba, Erzsébet Kénjéhez vitte családját, hol nem sokára bekövetkezett a kis Lipót halála, kiért a gondviselés ismét egy egészséges fiúval kárpótolta a gyászba borult családot. Rákóczi ez; úttal is be akarta bizonyítani az uralkodóhoz való lojalitását, mert most meg az ifjú trónörököst, a már megkoronázott József főherceget hívta meg fia keresztapjának. A trónörökös készségesen tett eleget a boldog apa kívánságának, akihez egyébként baráti vonzalom is fűzte, s örömmel adta beleegyezését, hogy az újszülött a keresztapja nevét vegye föl a keresztségben. .. .És ha majd a viszonyok megengedik, — izente a főherceg Rákóczinak, —- szeretném, ha fölkerekednétek és eljönnétek Bécs- be, hogy megláthatnám kis keresztfiamat. No meg aztán, hogy hálámat is kifejezzem az én kedves komaasszonyomnak, mert végre is az övé az érdem, hogy már ér. is vagyok valaki: — keresztapa . Ilyen összeköttetés, az uralkodó házzal való ily barátságos viszony mellett ki hinné aut el, hogy Rá- kóczirak mégsem sikerült népe javára valamit kivívnia, sőt még csak ezután domborodott ki mindjobban az az éles ellentét, mely a Vám srill a fondorkodása, titkos törekvései nyomán az uralkod'- •és népe közt mindjobban előtérbe nyomult, úgy, hogy az 1700-;k évben Magyarországról minden* el lehetett volna mondani, esa1' éppen azt nem, hogy ősi alkotmánynyal biró, jogait vérrel, apostoli koronáját pedig a keresz- tyénség védelmében szerzett önálló, független királyság. Arról szó sincs, hogy Rákóczi 1, n -U n r- U A—no 1 p +1 vol ti;] fpl gPfTPq fújt, mert téli időben ezt is számításba kellett veiüii — jó lovakkal is legalább e^y hétig tartott s ez alatt az idő alatt az utas ugyancsak ki volt téve az időjárás szeszélyességén kívül még sok egyéb viszontagságnak is, a miből nem hiányzott egy kis ut- széli kaland az éhes odvasokkal, sőt még holmi rablócsapattal sem, a mik ellen a sátorszerü ekhós alkalmatosság éppen nem nyújtott biztos védelmet. Rákócziék utazásánál mindezek az alkalmatlanságok természetesen szóba sem jöhettek volna, hiszen egy főispán csak rendelkezett annyi hatalommal, hogy az utazásnak az ilyen vele járó kellemetlenségeit elhárítsa magától. De az időjárásnak még sem parancsolhattak a főispánok. Egyszóval, Rákóczinak bármennyire is szeretett volna egy kissé széttekinteni a “Residenz- stadtban”, családjára való tekintettel le kellett mondania erről az óhajtásáról, hacsak egymaga nem szánja rá magát, hogy néhány hétre felránduljon, amire azonban ismét csak nehéz szívvel tudta volna magát elhatározni a jelen körülmények között. Pedig a többi közt, légióként is, arról szeretett volna némi tájékozódást szerezni, hogy tulajdonionképpen miben áll annak a hi- ’■es vizsgálatnak az eredménye?—- Hol feneklett meg a dolog, mert, ’ogy nincs már “napirenden”, arról elég bizonyságot szerzett. És erre a gondolatra ismét komorrá vált Rákóczi szelíd arca.. A bensejében dúló kétség egye fokozódott. Valami szomorú sej e- lem kerítette hatalmába elméiét, s fülében ismét megcsendült Bercsényi baljóslatú hangja. — Vájjon nem jogos-e az ő bizalmatlansága a jövő iránt? — kérdé önmagától Rákóczi s rögtön meg is adta rá a választ, ilyen formán: __ A 7 t3ri/ P«tt Vn'monTTOn, T— És nem is engedte, hogy a szolga távoztával bezárja maga után a nagy szárnyas ajtót, az ur maga ment elébe a küszöbig jobbágyának, aki miután Rákóczi címeres bárány bőr kucsmáját hosz- szunyelü baltájára akasztotta, (másnemű önvédelmi eszközt még a főispá«"£fhbereinek sem volt sza bad hordaniok) most azzal volt elfoglalva, hogy juhbőr bekecséről az itt-ott csillogó zúzmarát fricskázta le bütykös ujjaival. Föl nem merte volna emelni ura előtt a tekintetét a világért sem, hanem igen alázatos hajlon- gások közlött totyogott befelé a szobába s csak mikor a vállával fcetámasztotta az ajtót, vetette fel üstökös fejét. És ekkor Rákóczi alig tudta leküzdeni hangos meglepetését. — Igenis, jó uram, — mondá halkan a jövevény, — én volnék. — Mentonika! — hagyta el Rákóczi ajkát a meglepetés szava,— te itt vagy? Ez megint valami bajt jelent. —- Na éppen nem, — pislogott az előbbi bizalmat gerjesztően.— Bécsből jövök, izenetet, hoztam. — Kitől?! — Aspremont gróftól. Rákóczi könnyebbülten lélekzett fel. — Ök igen jól vannak és hasonló jókat kívánnak, — folytatta Mentonika közömbös hangon. — De nagyon kiváncsiak rá, hogy miként van a hercegnő és a kis unokaöcscsük? — Óh, jól, hála Istennek! — örvendezett Rákóczi. — Ha nem | -nka ilven cudar a" idő. már föl is mentünk volna Becsbe. Mentonika kellemetlenül legyintett a kezével: — Hadd ezt, uram ,még rá érsz a vizitelésre. Egyébiránt én most Sárosból jövök, ott nincs semmi baj. — De mi újság Bécsben ? — türelmetlenkedett Rákóczi, sejtve, J— «***-----------------QflQ.lr .OiDXIlJND_A_S r
