Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-03-15 / 11. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA KÉT MENYASSZONY. — Történeti elbeszélés. — Irta: Kovács Endre. I. ...Mintha a kuruc és labanckor ismétlődnék meg napjainkban odahaza — szabadságharc nélkül. Úgy van, hogy a mai magyar nemzet kifáradt a meddő küzdelemben ; szabadságharcra már nincsen ereje. Lomha tespedés ülte meg a nemzet elborult lelkét. Szinte lélekzetünk visszatartva lessük, várjuk itt az idegenben, hogy mit hoz az uj harc a múltat s jövőt megbünhődött magyar népnek... ... Hazajáró lelkem olykor-olykor visszaszáll a messze múltba s a történelem világánál — emlékezem régiekről. * Szép Magyarországnak Kárpátoktól borított felső részén, fenyvesekben gazdag hegyláncoktól körülölelve fekszik a vadregényes Hrussó vára. A vidéket uraló várba csak meredek utakon, melyek minduntalan meg-megszakadoznak egy-egy tátongó mélységnél, miket erős fahidak kapcsolnak ösz- sze, lehet feljutni. A ki itt nem tudja a járást, vagy nem szívesen látott vendég, az bizony, ha csak valami csoda nem történik, itt hagyja a fogát De azért van egy széles, jól kövezett útja is, mely egyenesen a kapunak vezet s a melyet talán csak az ellenség részére készítettek, mert tiz öblös ágyú torka sötétlik rá s ontaná a gyilkos golyóbisokat, hogy elsöpörjön htjából mindent, ha a szükség úgy kívánná... De Hrusó vára még sohasem látott ellenséget falai alatt. Pedig igen tisztes múltra tekinthet visz- sza. Már a tatárjárás idejében is állott, de még azoknak sem volt kedvük rá, hogy idejüket vesztegessék a vár otsromlásaval, hanem szép csendesen elmentek mellette. Igaz ugyan, hogy egy jókora nagy csapatot titokban hátrahagytak a hegy alján elterülő fenyvesben, hogy ha majd a várbeliek kijönnek élelmiszerért, akkor rohanják meg őket. De felsültek. Hrussó várában ugyanis van egy föld alat ti pince, mely olyan nagy, hogy benne egv-két évre való élelmiszer is elfér. A pince egyik szögletében ■ <H«r egy természetes friss forrás • örerédezik, mely nv'~ - :<un»t eltűnik a föld alatt és valahol a beery alján jön ismét a föld sziliére a fenyves erdőn át folyik számtalan apróbb vízesést alkotva. Hrussó várának ura ebben az időben Rákóczi László, Sáros vármegye főispánja, Rákóczi Ferenc nagyapja volt. A várban ez időben igen zajos élet folyt. Nap-nap után mulatságok voltak, melyek hetekig, sőt hónapokig tartottak. Csak néha s akkor is csak úgy szökve szaladnak haza a vendégek körülnézni otthon, hogy azután egy pár nap múlva ismét visszajöjjenek. A vadászatok napirenden vannak. És milyen vadászatok ! Nagy szekerekkel hozzák ilyenkor a sok elejtett szebbnél szebb vadat, hatalmasabbnál hatalmasabb medvéket, vaddisznókat. Többször csak ezekre volt szabad lőni, mert a házigazda maga adta ki szigorú parancsban, hogy ezektől kell a szegény szénégetőket megszabadítani, a kukorica és a zabvetést megmenteni. Hanem aztán egy-egy ily vadászat után volt is fim nagy á1 domás! Az asztalok csakúgy ros kadoztak a szem és szájnak tetsző ételektől.. A pineések pedig szünetlenül hordták a vidámságszülő drága nedvet. Éjfél tájban már az asztal alól cipelték fel a szolgák a nemzetes és vitézlő urakat az ágyba. Csupán csak a házigazda maradt józan; ő az egész mulatság alatt alig ivott, hanem a mikor látta az urakat egymás után az asztal alá dőlni, azután az ágyba hur- coltatni, akkor oly jóízűen tudott kacagni, hogy szinte könyei csordultak ki. A mikor aztán egyedül maradt, felkelt és ment dolgozó- szobájába. Hanem^itt már nem kacagott. Elolvasta érkezett, leveleit, válaszolt, stafétákat küldözgetett az ország minden részébe s a mikor mindezzel készen volt, tenyerébe temette arcát és csendesen zokogott; de e könyeket nem a jókedv, hanem a haza sorsa feletti bánat csalta ki szemeiből. Rákóczi László,dacára nagy fájdalmának, melyet szivében érzett, meg tudta őrizni jókedvét, szerette a zajos társaságot, szerette meg tréfálni az embereket, hogy aztán a duzzogót szeretettel a keblére ölelhesse. De nem igy bánt az ellenségeivel, a német-magyarokkal vagy labancokkal, a kikkel olykor kegyetlen gúnyt, űzött, úgy hogy sirathatta egv-két évig. néha pedig egész életén keresztül fájt az illetőnek. Leányával, Erzsébettel szemben végtelenül gyöngéd volt, de a leány nem is volt rá érdemetlen, , mert kitalálta édesapja minden gondolatát s azokat sietett teljesíteni. És a szépsége mennyi gyönyört okozott neki! Néha órákig elbámulta leánya hosszú selymes szőke haját, nagy kerek szemeit, melyeknek színe gyakran változott. Néha csodálatosan szép azúrkék volt, néha meg sötét, mint a tenger mélysége. 8 a leány is ofy szívesen ült édes apja mellett. Rákóczi László azonban egy pár nagy úri szórakozásra minden igyekezete mellett sem tudta rávenni leányát: a lovaglásra és vadászatra. Hiába kérte, hiába parancsolt rá, a leány csak odaborult apja széles mellére és sirt, ezt mondván: — Édes apám, akkor én meghalok. Nem is bántotta tovább, hanem helyette játszótársnőjét tanította mindenre. E játszótárs Mária volt, a ki egy a vadászat közben véletlenül agyonlőtt nemes leánya volt s már kora gyermekségétől fogva Erzsébet mellett van. Rákóczi László, a ki igen szerette a Mária édesapját, a leányt udvarába fo gadta leánya mellé és oly nevelést adott az árván maradt gyermeknek, mint a saját leányának. A két leányt, kik arcra és termetre nagy hasonlóságot mutattak, Rákóczi László egyformán járatta, mintha csak testvérek lettek volna. Hanem a természetük, no az igen különös és különböző volt. Már a szilaj, vad leány, ki nem félt semmitől és senkitől, szembeszállóit a leghatalmasabb medvével, megfékezte a legszilajabb lovat, versenyt lovagolt az urakkal is s bizony azok szégyenszemre gyakran hátramaradtak mellette. Nem ugv Rákóczi Erzsébet, ő szelíd, gyenge leányzó volt, a ki még egy legyet is véteknek tartott volna megölni. Neki abban telt minden öröme, az volt minden boldogsága, ha segítette a közeli falu szegényeit s gvámolitá a betegeket, úgy hogy az egész környék imádta a szőke angyalt. Mikor pedig a náluk összegyűlt társasán vadászni vagy lovagolni indult akkor ő is felkerekedett. Felöltött magára egy egyszerű vászon ruhácskát, hajába kék szalagot fű zött és a vár egy titkos kapufán kiosonva, megindult a meredek utón, maga előtt hajtva két hófehér báránvkáiát. Legelni haito+ta őket a vár közelében elterülő tisztáson levő tengerszemhez. Útközben naevokat kacagott egy-e"y előtte bukfencező nvulon és S7ív- szorongva nézte, mint üldözi a gaz náció kánya a szegény ga'am- bot. na"vot tapsolván kis kacsóival, ha ennek sikerült megmenekülni. Mikor lóért a meredek útról a tisztásra, otthagyta bárány- káit a harmatos pázsiton, hadd legeljenek. Ő maga pedig összeszedett nagysietve a tengerszem körül virító mindenféle vadvirágot sünikor fehér köténye tele lett, ak- koor leült a fűbe és el kezdett koszorút fonni. Aztán majd meg haját bontotta le. Valami bűbájos látvány volt ez a gyönyörű szőke leány ott a tengerszem szélén, a mint kibontva hosszú szőke haját, a tengerszem tiszta tükrében gyönyörködik ma gában. De egyszerre csak hirtelen elpirul s nem nézne többé a természetes tükörbe, mert m ntha szégyelné hiúságát. Ismét hozzáfog a koszorukötéshez, de az mintha nem akart volna ma sikeriiüln\ Unottan tette ölébe és elkezdett gondolkozni. A mikor körülnézett, nagyot sikoltott: — Jaj, a báránykáim!. . . A két fehér bárányt nem látta sehol a tisztáson. Szomorúan indult keresésükre. A mint belépett az erdőbe, hirtelen vissza akrrt fordulni, de nem tudott, mert két erős férfikar tartotta fogva. Si- koltani akart, de nem tudort. Egy ajk tapadt ajakára, arca oly közel volt az erőszakoskodóhoz, hogy csak a szemeit látható, hanem azért felismerte: — Maga az, Ádámt — suttogja halkan. — Én vagyok. Aztán kiléptek az erdőből. Rákóczi Erzsébetnek csak ekkor ju tott eszébe a bárányok, de a mint a tisztáson széttekintett azok már csendesen ott ropogtatták a füvet. Erzsébet szótlanul leült esry szikladarabnak is beillő kőre, nrg Ádám lábainál foglalt helyet. A csendet Ádám törte meg lassú, vontatott hangon. — Baj van. . . Erzsébet ijedt szemekkel bámult reá, mig Ádám csendeden folytatta: — Édes apám ma megkéri Zrínyi Erzsébet kezét a számomra. Ádám azt hitte, hogy e fájdalmas hir okozta az Erzsébet arcán a pirt, a ki nem is tudott szólni ki ideig", mig végre nagynehezen ki- nvögte : — De hisz ez lehetetlen. Zrínyi és az ön atyja halálos ellenségek. Adáni helybenhagyólag bólintott fejével. —- Most, ugv látszik, kibékülnek. hanem ebből a házasságból nem lesz semmi. Mig ezeket mondá, oly vadul forogtak szemei. Majd hirtelen felugrott. (folytatása a. 7-ik olda’on) 11. sz. Március 15.
