Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-21 / 38. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 38. sz. Szeptember 21. János házának gyönyörűsége. Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Isten temploma? I. Kor. 6. r., 19. v. Csak egyszerű János és senki sem méltatta különösebb figyelmére, kivéve, ha valakinek ép szüksége volt rá. Bizonyosan azért, mert senki sem vett észre rajta semmi különöset. Egyszerű ruhájával, egyszerű arcával, egyszerű nevével, egyszerű, bár rendes és hasznos munkájával nagyon jelentéktelen embernek látszott. Valami csodálatos azonban mégis volt ez egyszerű Jánosban, de az elrejtetett az emberi szem előtt. Maga se tudta tisztán, csak érezte, hogy olykor valami különös rezeg rajta keresztül. Néha úgy tűzbe hozta ez, de nem értette ez érzést. Gondolta, hogy talán ez valami elégedetetlen- ség vagy sóvárgás valami után, de nem tudta, hogy mi? Egyszerű János szeretett olvasni egy csodálatos régi könyvet. Este a mint munkáját elvégezte, egyedül olvasgatott s a mint olvasott, elfelejtette, hogy ő egyszerű János. Valami különös érzés ment rajta keresztül és ö óriásnak, királynak érezte magát és tervezte, hogy TÁRCZA. A JÓ SZEGHŐK Irta: Lőrirjczy György. Mert az tudnivaló dolog, hogy a világgon kétféle Szeghők vannak: jó Szeghők és rossz Szeghők. A jó Szeghők egyik ágának iglói, a másiknak zab ári, a harmadiknak meg iglói és zahari a predikátuma. A rossz Szeghőknek ellenben sem ágai, sem kutyabőrei nincsenek. Azért rosszak. A rossz Szeghőkből kerültek ki a fölvidéki bugris városok Tallérosy Zebu- lonjai, a kik minden nyelvet csak félig tudnak: városi tanácsosok, perceptorok, daloskor elnökök. A jó Szeghők földes- urak voltak; nem beszéltek más nyelven, csak magyarul és csakis nemes famíliákba házasodtak, minélfogva természetesen képviselőkké, vicispánokká, szolgabirák- ká nőttek és következetesen azt vitatták, hogy a rossz Szeghőknek tulajdonképpen nem is volna szabad h-val irniok a nevüket. Azonban aztán a századok folyamán ug.y össze-vissza gabalyodtak ezek a famíliák, hogy végre már senki sem tudott köztük biztosan eligazodni s miután a levalarni olyan nagy dolgot fog cselekedni, mint egyesek abba a régi könyvben. Egy este arról a királyról olvasott, a ki azt a gyönyörű templomot építette. Jöjjön János, az anyag itt van, betöltheti vágyát. Itt a terv. Ha ehhez hűen épit, gyönyörű ház lesz, melybe örömmel fog lakni Isten. János merően nézett arra a fénylő személyiségre, a ki vele beszélt. Aztán letette a könyvét és maga körül nézett. Fehér kövek nagy sokasága, csiszolt fák, arany edények és más fényes dolgok voltak körülötte. Nem illetődött meg nagyon, hanem elkezdett azonnal dolgozni. A fénylő fehérben levő idegen, a kit segítségére jöttnek gondolt, vele dolgozott, mellette vezette, de mégis saját elhatározására hagyta. A faragott kövek s gerendák nem tetszettek nehezeknek, bár néha csaknem elejtette azokat és ssak az angyal óvta az eleséstől. János észre vette, hogy az angyal az épületnek különösen egy részére, az alapra fordított kiváló gondot, arra, melynek erejét és szépségét senki nem látta. Ennek lerakásában intetett János különösen óvatosságra, lassúságra és türelemre. Az azutáni munkában nem annyira. A falak egyenesen és erősen emelkedtek és gyönyörű épület alakult ki, a mint dolgozott. Csodálatosan szerkesztett ablakok szórták be fényüket a szent helyre és midőn a tüzek meggyűltük az oltáron és minden gyertya égett, a fény, mely kisugárzott az ablakokból, mindenki által látható volt. A termek közül egyet könyvtárnak és magánáhitatnak rendezett he és pedig úgy, hogy mindenféle tudománynak meg legyen a maga rendes helye, hogy ne legyen ott soha semmi zavar. Voltak helyiségek minden munka számára és mindazon eszközök számára, melyekkel a templom tisztittatott. Középen volt a szentek szente, dioséretnek és imádatnak, ember és Isten egymással való közlekedésének helye. Amott orgona és zeneszerszámok, énekkar, mely Istent dicsérő és hálaadó éneket énekelt. Mikor a templom készen állott, körül vette János egy gyönyörű kerttel, melyben mindenféle virágok illatoztak. Mindenki, a ki a templom mellett elhaladt, szívhatta a virág édes illatát, szedhetett belőle és hallhatta az ajtón keresztül a kedves zenét, mely alkalmas volt áldani és felemelni a hallgatót és megnyugtatni a fáradtat. ❖ ❖ ❖ Jánosnak a lelke örömtől repesett a templom láttán, mit az angyal segítségével épitett és örömmel felkiáltott: “Bizonyosan én az Ur házában lakom örökké.” véltári kutatásoktól se lehetett valami sokat várni, hiteles bizonyítékok hiányában a jó vagy rossz Szeghőséget csak az öreg urak és nagymamák reminiszcenciáiból állapíthatták meg imitt-amott. Ezek a megállapítások pedig meglehetősen ingadoztak, a kérdésben forgónak a népszerűsége szerint. Néha jó Szeghőnek akceptáltak egy rosszat, máskor meg rossznak degradálták a jót. S egyszer csak megtörtént a hallatlan eset, hogy alispánná egy rossz Szeghőt választottak, főjegyzővé meg egy jót. Mikor ez a Kétkereky Terka lakat'almán kisült (iglói és zahari Szeghő Dinához ment férjhez), a megyebeli gentryn úgy sut- tyonban vészes morajlás futott át, de senki sem akart a dologhoz nyíltan belekötni, mert az öregek azt mondták, hogy ugv is demokraták volnánk már valameny- nyien, vagy mi. Különben azonfölül egy főszolgabírói, két segédszolgabirói és három aljegyzői állás volt éppen üresedésben, egy lajstromozói állást meg ujonan akartak rendszeresíteni, s ezeket a mai gyerekeket a jó isten sem győzi pénzzel. Csak várták, várták hát, hogy mi lesz ennek a vége Az alispán : Szeghő Bertalan, szigorú, szinte mogorva ember volt; pontos és kérlelhetetlen, afféle Caio Censorius, a kit az irodában és a hajduszobá- ban csak a nagyurnak hívtak, mig a főjegyző: Szeghő Ádám, a régi patriárkális világ egy nyakas kuruca, anyai réven a hajthatatlan újváriakból való, a miért a helyi lap ismert szellemes csevegője Kont a kemény vitéz-nek nevezte ki. Hogy fognak ezek egymással boldogulni? A nagy- ur, kutyabőr és predikátum nélkül, a pár- duckaaagányos Konttal? Máris sokat nevettek rajta, hogy Jancsár Zsiga, az alispán ordonánc hajdúja, a ki harmincöt esztendőt szolgált a Szentmik!ósiaknál, a maga számára úgy intézte el a Szeghőknek ezt az ősiségi perét, hogy a vicispánt tekintetes urnák, a főjegyzőt meg nagyságos uramnak titulálta. Egy ragyogó nyári délutánon már rég elmúlt a hivatalos óra s a nagyur még mindig bentült a dolgozószobájában. A képviselőválasztások küszöbön voltak s ilyenkor bőséges fejtörő akad a vicispáni szobák asztalain. De azért a megyeházán már egyedül csak a nagyur dolgozott, a többiek szanaszét szállingóztak, ki a mezőre, megnézni, hogy köt-e már dinnye, ki pedig a nyári kaszinóba: pagátban, kvart bálában gyönyörködni. A nagyur kikiáltott az ajtón. — Melyik szamár van ott?
