Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-08-10 / 32. szám

10 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 32. sz. Augusztus 10. TÁRCZA. AZ ISTEN ARAT. Irta: Lőrinczy György. Nagy háborúságra készültek az óriás­völgyi gazdasági egyesületben. Arról volt szó, hogy a közgyűlésen kibuktassák az andódi herceget az elnöki székből. Mert az csakugyan tűrhetetlen, hogy olyan nagy ur az elnök és mégis csak hat fo­rint a búza ára. Ezen segiteni kell, külön­ben tönkremegy a magyar gazda. Aztán meg: az a sok kutya adó! Már tudniillik nem az ebadó, hanem az adó, a mely min­dig kutya, akár földre, akár házra vessék is ki. Sőt az Óriás-völgyön kutya még a végrehajtó és a jegyző is. Csak a szolga- biró nem kutya, mert az szamár. Hanem majd mindez megváltozik, mi­helyt Kövecsessy Józsi lesz az elnök! Mert ő közülünk való; ismeri a szegény gazda baját, panaszát; együtt szenved velünk! Első dolga lesz, hogy nagy, országos moz­galmat indít a kormány ellen, a miért nem ad ingyen vetőmagot. Ebben a lapok is támogatni fogják, mert azok a kutya skriblerek (lám azok is kutyák!) nem hagyják el egymást. S Kövecsessy Józsit jól ismerik, mert már három brosürát is irt, a börze megadóztatásának igazságos­ságáról. De dato: a kukorica-ring, a min a tiszteletreméltó elnök-jelölt parázs negyvenezer pengő forintott vesztett. A kortes jelszavak szájról-szájra jár­tak a gyül.ésterembe. A herceg pártja csöndesebb volt, nyugodt méltóságosságá­val akart imponálni a Kövecsessy párt­nak, mely többnyire lármás kisbirtoko­sokból és ködmenes komposszesszorokból állott. — Nevetséges, — mondta az elhízott bódvári tiszttartó, — mit akarnak ezek a hétszilvafásak? Nemhogy örülnének neki, ha a kegyelmes herceg érdemesnek tartja leereszkedni hozzájuk s bajlódni velük! Nevetséges! De nem volt nevetséges a dolog, egy csöppet sem. Sőt a hangulat egyre szila- jabb lett. Rónay Miklós nem győzött ele­get csöngetni, hogy elnöki szavainak va­lami kis hallgatóságot kolompoljon ösz- sze Mikor föltette a kérdést,, hogy ki le­gyen az elnök, az össze-vissza kavargó gyűlésen elfojtott morgás zúgott végig. Majd az agrárius tábor merész szószólója, Süveghy Tóni állott föl s kalapját a leve­gőbe nyújtva nagyot kurjantott. — Éljen Kövecsessy József! Mintha valami puskaporos hordó rob­bant volna föl, úgy tört ki az éljenzés a gyűlésből, egyszerre. S a visszhangja az­tán áthullámzott egyik oldalról a másik­ra. A herceg-pártiak csak mosolyogtak s gúnyosan nézték a háborgást. Nem szól- ' tak semmit, csak az elnöknek egy csön­des, észrevétlen intésére emelkedett föl Világhy Albert, akit a gavallér tempói miatt közönségesen nagyviláginak csúfol­tak s egykedvű, szenvedélytelen hangon, mint egy automata, csak annyit mondott: — Szavazzunk! Az elnök, persze, akit a főispán kötött marsrutával küldött ki a gyűlés vezeté­sére, sietett elrendelni a szavazást. Két jegyzővel, bizalmi férfiakkal, nagy csomó papirossal és bádogszelencékkel felruház zódott, beszedni a szavazatokat. S a gyű­lés egyszerre .fölbomlott. Össze-vissza fu- rakodtak, lökdösték, fenyegették egy­mást s buzgó kortesek izzadó homlokkal jártak körül, szavazó lapokat osztogatva, kapacitálva, káromkodva, éljenezve, pa- rolázva. így emelkedik-------a búza ára! A szavazás közben is veszekedés tá­madt minduntalan. A bizalmi férfiak lel- kiismeresen izgágáskodtak mind a két ré­szen, kölcsönösen kétségbevonva a szava­zók jogát. — Nincs szavazata! Nem fizette meg a tagsági dijat! — Te beszélsz? Hiszen még a tavalyi répamag árával is adós vagy! így kiabáltak át egymásnak, nagy lel­ki épülésére a bámészkodó szűrös atya­fiaknak. A szőreghi öreg bíró meg is un­ta a civakodást s alattomban megrántot­ta a hangodi árendás kabátját. — Gyerünk innen, szomszéd. Hadd ve­szekedjenek az urak. Nekik való. S félreálltak a sarokba, beszélgetni. Azért az izgalom tovább tartott. Plety­kák, fondorkodások, kortesfogások hire kavargott keresztül-kasul a lármás töme­gen. De egyszerre, mintha elvágták volna az egészet, suttogóra vált a hangulat. — Mindenfelől az ablakokra néztek, mert a terem elsötétült, mintha alkonyat eresz­kedett volna le, pedig még csak tizenegy óra körül járt az idő, délelőtt. Az eget nehéz, szürkés fekete felhők borították be s a jegyzők alig látták, hogy mit Írnak. Odakünn lomhán süvített el a fák közt a vihar előhirnöke: az éles, hideg szél s az összeharácsolt utcaporral becsapkodta az ablakokat. Alant, a piac-téren vásáros nép gomolygott s a kofák szaporán szedték fel a sátorfákat és sietve menekültek jobbra-balra, a kapu alá. Kemény, tomboló vihar kerekedett. — Eleinte csak a villám cikázott és a szél rázta, tépászta a fák nyári, sűrű telt lombjait. De nemsokára a szél és menv­dörgés közé valami egyhangú, komor, messziről morajló zúgás, keveredett, mint­ha a felhők között nehéz, tulvilági réz­ágyuk dübörögnének__ A gazda szive megreszket az ilyen zúgásra; a halál ka­száját hallja suhogni a; tarlókon zöldelő édes remények fölött. A gyűlésben szomorúan,, suttogva, adták tovább a kegyetlen szót. — Jég..• Senkisem mondott többet, de mindenki megértette abból az egyetlen szóból, a mit a másik gondolt, érezett. És meg is érkezett. Alig szakadt le a zápor első rohama, az ablaküvegen meg- koppant a felhők jégszava. Előbb csak egy kicsike, alig borsónagyságu szem, majd mind a dió s végre az ég nagyot dördült és az ablak csörönapölve tört da­rabokra. A félénkebbek azt hitték,, hogy a mén­kő ütött be. De aztán az első megrettenés után odatolongtak a bezúzott ablak mö­gé Hogy halványodott el a sok gömbölyű, piros arc, egyetlen szempillantás alatt! — Egy tojásnagyságu jégdarab feküdt ott előttük a padlón s a szepegő gazdák csak nézték, nézték, a fehér hideg jégdara­bot, meg a tört ablakot, a min át látszott, min húzódik az istencsapás sötét, sürü felhők zugó, lomha szárnyán, keresztül az egész völgyön, söpörve, zúzva, pusztít­va mindent, mindent, a mit útjában talált. Egy árva hangot sem lehetett hallani az egész teremben. Még az elnök is felállott s a többiekkel együtt bámult ki, a felhők­re, meg az utcára, a hol a közvezeten sza­naszét pattogtak, táncoltak, a bosszúálló Isten fagyos parittyakövei. Karády Pista' szedte össze magát leg­először. Erőltetett nyugalommal, lassan odament az elnökhöz s bár kissé reme­gett a hangja, mégis megkérdezte: . — Nos, hát ki lesz az elnök? Rónay Miklós végignézte a kérdezőt. Dühösen az asztalra vágta a plajbászát, mintha káromkodna, majd kesernyésen félrefordult az ablak felé. Arra a három vaggon tiszta búzára gondolt, a mit oda­künn olyan pazarul csépel az elnökök el­nöke. Ezt akarta mondani, de aztán csak szelíden, busán nagyott sóhajtott — A kit akarsz, pajtás... Nem nevetet senki és nem szólt rá sen­ki semmit. Csak a szőregi öreg biró simo­gatta reszkető, ügyetlen, kérges kezével a zöldesbe játszó, durva ősz haját, mig a szeméből nehéz könnycsepp gördült ki. .. Elcsukló hangjában mintha a megvessző- zütt anyaföld zokogása hallatszott volna. — Az Isten, nagyságos uram, — rebeg- te csöndesen az úri társaság felé, — az az elnök. Már le is aratott...

Next

/
Oldalképek
Tartalom