Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-13 / 2. szám
2. sz. 1912 janiuar 13. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 11 “Feelinó Better Already ^prhankjYou1' Nagyon örvendek, hogy utasítását hűen követtem és szenvedő testrészemet bedörzsöltem a Dr. Richter-féle Pain= Expellerrel Megszűnt a torok és hátfájásom és már is kitünően érzem magam. Egyetlen házból sem hiányozzék e kitűnő szer. Vigyázzon a hamisítványokra. Kapható 25 és 50 centért. F. AD. RICHTER & CO., 215 Pearl Street, New York. Richter-féle Congo Pilula (25c.) megszünteti a székrekedést. Regény. Az elátkozott család. Irta: Jókai Mór. A leányka köble nagy fohásztól emelkedett. — Hogy nem tér oda vissza, a hol oly nagyon szeretik? — Hogy van anyátok? — Anyád: igazitá ki a lelkész. — Oh csak mondja úgy: anyátok. Rebegé a. leányika, kezét ajkához szorítva, szegény Lőrincz. — Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni, ő viszi a sírba. Nem halt meg a jó asszony? ■— Ma jobban van, hála Istennek. — Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy azalatt, a mig odajárok, ő meghal itthon. Ezalat leoldá a lelkész pokróccipőit lábairól a leányka, levetette jáponikáját vele, kalapját, pálcáját elvette, s bevezette az anyja szobájába. A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető. Több Ízben megütötte a guta, minők következtében egész termete, összeroskadó tagjai elfonnyadtak: semmi önkéntes mozgást sem tudott többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen. Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: ,,mindig, mindig, mindig’’. Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig, — mindig. Thádé ur érzékenyükén járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfin arca akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor 'elriadt ajkai szegletéről a tudós th ins ága, elsimultak homlokáról a pártfánfi szilárd határozatai, a szelíd'férj, a jó ember látszott belőle egyediül. Odament a nyomorult alakhoz, a kin alig volt már valami emberi; átölelte, ölébe vette, megcsókolta halavány homlokát; beszélt hozzá nyájas szavakat, a hogy gyöngéd férjék szoktak. — Aludtál-e jól? nem voltak szívdobogásaid? Gondolkodtál-e felőlem? ■— Mindig, mindig, minidig. — Megint sirsz? Mit akarsz most mondani? Eila leányom.Lila értette már e sírást: levette a falról azt a pastellrajzot, egy szép deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öreg asszony úgy csókota azt a képet. — No, ne sírj miatta: vígasztala őt a lelkész. Majd nemsokára látni fogod magát. Haza jön ő. Ne sírj. És azután félreforditá aroát; mert az ő szemei is nedvesek voltak. — Nem érkeztek leveleim? kérdé a leánykától. — Dolgozó szobájában vannak az asztalon. Azzal mégegyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden megveregette a hátát is. —• No de ne sírj érte ... S eltávozott dolgozó szobájiába. „Mindig, mindig, mindig;” hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen szó. A lelkész Íróasztalán egy rakáson feküdtek a leveleik, mik távoléte alatt érkeztek hozzá. iMindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, mikben lelkészek, tanárok városbirák és hadparancsnökok feleltek, fia után tett tudakozódásaira. Némelyik semmi nyomra sem tudta igazítani. Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne: a válaszadók szabad utat engedtek képzeletüknek, hogy Lőtinez eltűnését a legborzalmasabb regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei rész keitek, a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő labyrintihban. Hiszen akármelyik utón indult el a gyanítottak közül az eltűnt fiú, mindenütt a gyalázat országába jut azon, a (honnan azután nincs többet visszatérés. Csak egy levél volt még hátra; azt is fel- szakitá; valamelyik bodrogparti helységből irta azt neki egy lelkész-társa, melyben arról tudósítja, hogy a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az ? A lelkész miegtörlé szemeit S azzal összekulcsolt kezei közé fogva a levelet, feiernde arcát és töredezett szóval könyörge: — Oh uram : engedd, hogy ez legyen igaz. Képzelhetni, hogy mik lehettek még a többi levelekben ? Azután cS ndesen, halkan átszólitá magához Lilát, megsúgta ndci, hogy ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen. Lila utravalót akart neki sütni. Tlhádé urnák ekkor jutott eszébe, hogy a múltkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben, érintetlenül. — Azután, suigá Lilának, odaölelve őt magához, ha az a szegény jó asszony az alatt meg találna halni, mig én odajárok, temessétek el szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják, mit cselekedjenek ? A halotti beszédben elbu- csuztassák 'fiától is s megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja sírjánál: ha pedig még él valahol az ég alatt. Adjon meg az islten, jó 'gyermekem. „Mindig, mindig, mindig!” hangzott a túlsó szobából. Az öreg asszony nyugtalan volt Lila maradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni. Fél óra múlva ismét kocsin ült Gutái Thádé; ismét utazott erdőkön, rónákon keresztül. Erdőkön-, rónákon most virultak a legszebb epipactisok, füzények, a vizek partjain a nymiphaeák; füvészek gyönyörűsége ... Gutái Tlhádé azokat mind nem látta. (Folyt, köv.)
