Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-23 / 51. szám

5i. sz. 1911 december 23. Regény. Az elátkozott család. Akkor előlépett a többiek közül Gutái Thaddeus; hosszú hófehér palást folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlo­kán két felől: előlépett a templom tor­nácába és két kezét felemelte az ég felé: És két reszkető kezét emelve az ég fe­lé, e szavakat monda: — “Én uram, én erős 'hajlékom! For­dítsd ez órában a te arcodat hozzám, hogy meghalljad, a mit az én szivem ke­serűsége mond te előtted. — íme, rom­boló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk soha. íme, azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi há­zunknak elestét. De én zokogva kiáltok te hozzád és azt mondom: légy jelen és hallgass meg engemet. A mi reánk ki- máretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; dte a te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször fel­emeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őket az áldás, a mi onnan fe­lül, az égből jő. Tedd hiábavalókká min­den ő munkáit, veszteséggé minden aka­ratát, bánattá minden örömét; alázd meg ő't az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő erejében és terjeszd ki e keserű ki­áltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családijára; ne legyen vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáinak át­adva, hanem szórassanak széjjel magza­tai a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!.... Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyen e nehéz szó ki­mondatott és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy uj élő születik annak ivadékaiból és meg ne nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a mig egy élő lesz annak családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!... Én uram, zárd be a te egednek felhői kö­zé ezen én szavaimat és el ne feledkezzél róluk... Úgy legyen!” Irtózatos! Irtózatos! A néptömeg futva rohant el a piacról e szavak alatt, sokan eltakarták füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak kétségbeesetten keresve férjei­ket s vonszolták őket erőszakosan ama rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahhoz nyúlni. Ki vonná magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot. Ólh, rettenetes ember volt, a ki azt ki­mondta. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja ll Hogy gondolhat ki ilyet emberi sziv, hogy emberi ajknak által adja? Oly ir­tózatos átokkal venni körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa; oly átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz . év után is. Vond vissza e szókat! A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután meg­fordult, visszalépett a tornácba; az ajtó becsapódott, a zár rácsattant; — minden be volt zárva. Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekercékkel, rudakkal vállaikon. Azok mind együgyü publiká­lások : a kik othon hagyott gyermekeik­re gondolnak ez órában s kezök úgy resz­ket a fejsze nyelén; (pedig meleg nyár van. Csak iMalárdy arca olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabib, sem­mivel sem érzőbb. Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy hivatalnoka áll; az. is lesüté szemeit « kezeit összekulcsolta mellen. Imádko zik. A térről siet a nép haza felé. Egy­másnak beszélik, a mit hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy no elájult, azt friss vizzel locsolják: ott benn zugé énekhan­gok mondják: “A nagy' búnak és bánatnak miatta Hegedűnket függesztettük fűzfákra.” És az ő arcán egy vonás sem változik. Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember: kive­szi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele. Az elszörnyedés elfojtott zúgása hal­latszik fcörüle: vájjon merészli-e azt ten­ni, vájjon ű áll-e útjába a kimondott szó­nak: gondolva, hogy a szó csak levegő. Hiszen neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvencét, a leg­kedvesebbet? E pillanatig tétovázni látszott, lába ön­kéntelenül hátra lépett; — azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha védeni akarná magát valaki ellen, a szekerce megvillant jobb­jában s egy erős csapással lahasitá a be­zárt ajtót. E csapás után oly icsend volt künn és benn, hogy az enyészetes visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett (hallani utána. Azzal visszafordult a munkásokhoz: — Most folytathatjátok a munkát. Azok szomorúan kezdtek hozzá; kife- sziték az ajtókat, felmentek a tetőre, le­szedték a deszkákat, a gerendákat, azu­tán szétbontották az oldalfalakat, kidön­gették a szobrokat, ágasokat egymásután. Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott maradtak, miig a ház el nem tűnt körü­löttük, mig egészen az ég alatt, a szabad pusztaságban nem maradtak. iMalárdy hintájában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének sorait: “Boldog, ki teneked e dolgot Megfizeti, e méltatlanságot, Ki öledből gyermekidet kirántja, És az erős kősziklához paskolja.” Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett mindenki. A mit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni. A gézengúz. Most hagyjunk elmúlni egy szép ösz- szeg esztendőt: körülbelül annyit, a mennyi elég arra, hogy a gyermekiből fér­fi, a férfiből öreg ember és az öreg em­berből ismét 'gyermek legyen. Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város utcái johbra-balra egyenesültek; uj emeletes házak támad­tak a piac körül, a mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egy­más tetejében lakni. A kimondott átkot rég el is feledte minednki; nyomai, emléke eltűntek a földről; erőskezü József császár sokat változtatott a dolgon. Az atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az utcára kifelé szol­gáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel, átellenében egy egész várfor­ma épület, rácskeritéssel, vasajtókkal, bádogtoronnyal, ez az iskola. Abban az egész utcában nem lakik más, mint válo­gatott erősnyaku nemzedék. Nagytiszteletü Gutái Thaddeus uram­nak is külön háza van most éppen a templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt; és a tanárok odaát szintén lelkész jelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára soűban főznek minden háznál, a mit az egyházfi uram szokott 'bejelente­ni mindennap. A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a békét a rakoncátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy a cigánymezőn lapdázáskor összeverekednek, e haszon­talan buzgalomért őket az illető iskolák­ban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek egymást tudósítani, nehogy azt hilhesse valaki, hogy a fiatal nemzedék leendő polgártár­sai iránti türelmetlenségben neveltetik. Boldogság, jólét szaporodik a városon;

Next

/
Oldalképek
Tartalom