Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-09 / 49. szám

12 Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 49. sz. 1911 december 9. Regény. ■------o-----­Az elátkozott család.------o------­Irta: Jókai Mór.------o------­Sőt még ikülön iházat adtak állandó la­kásul nagy tiszteletű (Gutái Thaddeus tiramarik és ellátták őt bőséges fizetés- sel; euratort, egyházifit, ipresbytereket választottak egymás közül és azokat to­vábbra is megtartották, pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy mindezekre nincsen szükség. .. . -Egy szép reggel nemes Bajcsy And­rás uram tarsolyos hajdú kezéből szép hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a közepén; címezve a csizmadiák céhmesterének és az atyafiak főgondnokának. Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán ur őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának bemutatandó ked­venc gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen kérte a (hajdút, hogy várja meg az izenetet. Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, ne­hogy ketté törje rajta a becses családi címert s kibontván az iratot, kitölté be­lőle a porzót és a mint végig olvasá a le­velet, szép gömbölyű arca lassankint öt- szögl'etüvé kezdett válni, homlokán mély goromba ráncok húzódtak össze, két he­gyes bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjal között reszketett a papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van írva. Az volt ama levélbe Írva, hogy az ér­demes föcurator ur, miután a földrengés elmúlt s véle az Ur haragjának minden jelei, gondoskodjék róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a mely­nek építésére csak e specificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné válván, lehordassék és ne legyen ottan többé. Bajcsy András uram két leánya ször­nyen megijedt, a mint a céhmester ur e sork olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arcából nem látszott ki egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni a nyakát. A két leányzó ijedten borult András ur nyakába, ki is, a mint első fellob'baná- sából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá leányainak, hogy akasz- szák fel azt a szegre; maga pedig elő­keresett egy szüknyaku kalamárist s miután abból egy kurtaszáru toll segít­ségével valami koromszinü nedvet me- rite elő s azzal mind az öt ujját alul és felül betintázta; fogá a neki küldött le­velet s mindjárt az alispán neve alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbö­lyű betűkkel e gömbölyű mondást: “hoc non ifaciam!” A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót va­kart rá a falról s megfordítván a levél boritékát, ugyanazon borítékba lepeicsé- telé az indorsált parancsot; ráirta kívül IMalárdy cimeit; azzal odanyomta azt a hajdú markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderité az aj­tón. 'Mikor azután a hajdú eltávozott, ak­kor léborult az asztalra és elkezdett sír­ni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt sírtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért? Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van, hanem vizet kért, megmosta szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utcára kilép. Azzal rögtön sietett nagytiszteletii Gutái Thaddeus uramhoz, a ki bölcs és tudós férfiú vala s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott tanácsot ad­ni. Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai töl­tésen, volt a nagytiszteletii ur laka; ak­kori építkezési mód szerint belül az ud­varra nyíló (folyosóval ellátva, mely vég­től végig terítve volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle múmiák­ká leendő növények száradtak az árnyék­ban, mikkel a nagytudományu férfiú fü- vészeti gyűjteményét gazdagitá. Bajcsy uram üggyel-bajjal átlépkedett a minden utat elfoglaló papirosokon, s ekként a nagytiszteletii ur dolgozó szo­bájához jutva, benyitá az ajtót. Nagytiszteletü (Gutái Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt, dúsgaz­dag hajfürtökkel, szép szabályos arccal, beszédes szemekkel s bárha a sok tudo­mány miatt e termet rendesen meggör­nyedt, e hajfürtök kuszáltak voltak, ez arc avult papirosok színét vette is fel s e szemek ellankadtak; de a lelkesülés perceiben egy próféta alakja, lángoló ar­ca és tüzszemei voltak azok ismét. A nagytiszteletü ur ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép példány Oenothera biennis leveleinek kiegyenge- tésével, mik a szárasztóban kissé ráncot vetettek, 'hogy Bajcsy uramnak második köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult az ajtóból, határtalan vággyal bírván kimu­tatni azt, miszerint senki iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt. 'Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkéstz tudományos el­mélkedéséből s még akkor is, a helyett, hogy “tessék előbbrekerülni Bajcsy uramnak’’, azt mondta neki, hogy “öt hi- mes és anyás”. A nagytiszteletü ur szenvedélyes ter­mészetbúvár volt. Piivészeti buvárlatai hirlhedettek voltak egyik collegiumtól a ■másikig s szava eldöntő volt a mükifeje- zésekre nézve. Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák is­merete végett s nem volt az a viz fene­kén rejtőzködő békavirág, a mi csak lop­va tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutái uram meg ne lesett és gyűjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos az a kőszikla tetején élő- dő moha, melyet sem ember, sem állat el nem fogyaszt, hogy Gutái uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi s a leg­parányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutái uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint égerfák alatt, iporihadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák fölött; — és a büszke aristocraták, a májvirá­gok, cebravirágok, mik csak csudára je­lennek meg itt-amott, pompás alakzatuk­kal kérkedve; mindezek bizonyosak le­hettek felőle, hogy a nagytiszteletü ur rég megkeresztelte őket, személyleirás- sal ellátta és ismerősei közé sorozá. E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletü úrral, mi­szerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor a gazkópét valahonnan a háztetőről vagy a most be­fagyott jégről s egyéb életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, össze­vissza válogatott a naptárból: “Te Sán­dor, László, Vince, vagy mi a neved!” Míg végre rájött, hogy Lőrincnek hívják a semmirekellőt. Ezt a szórakozottságot egy ízben any- nyira vitte, hogy az utcákon andalogtá- ban egyszer valami kis árvaleányt talált m'eg, a ki még nem tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű ke­servesen nagy nefelejtskék szemeivel, Thaddeus ur felvevé e botanicus talál­mányt kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe fo­gadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak akkor ju­tott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak, Menyhértnek, Kristófnak

Next

/
Oldalképek
Tartalom