Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-28 / 43. szám
a Amerikai Magyar Reformátusok Lapja. 43. sz. 1911 október 28. .kötelesség. Ha egy egyesületbe nem fizetik a tagok rendesen a tagdíja kát: nem képes rendes működést kifejteni. És ugyanígy van a lapnál is: a szükséges pénz nélkül annál is megáll a gépezet munkája. Az újság föntartása olyan anyagi kiadásokkal jár, hogy azok födözé- séhez hozzá kell járulnia annak az egyesületnek, a mely egyrészt készségesm unkatársra akadt a lapban,, másrészt -újságban kell közzétenni a hirdetéseit. Ugyan melyik lap méltó erre, melyik lap érdemli ezt meg, melyik lap várhatja ezt el, ha nem az “Amerikai Magyar Reformátusok Lapja”? Kicsoda pártoljon egy amerikai magyar református újságot, ha nem az “Amerikai Magyar Református Egyesület”? Nyugodt lélekismerettel tettük föl a kérdést, és nyugodt lélekismerettel várjuk a feleletet, amely csak kedvező lehet erre a lapra. ------o-----PONTIUS PILÁTUS. ■ * (■Bibliai tanulmány.) (Folytatás.) Némely ellenőrizhetetlen középkori hagyomány szerint azonban Pilátus a galliai Vienneböl való lett volna s ott még a XIX. századiban is mutogattak valamelyes romokat, melyek az állítólag Pilátus családjának tulajdonát képeztt ősi kastély torny ából és kéj lakából maradt meg. Ép oly kevéssé fontos azonban ez a körülmény, mint az a másik föltevés, hogy római származású lett volna. Gondolkozásában mindenesetre római volt, azaz eszközeiben nem válogatós, brutális és a barbárokat lenéző és csak kizsákmányolásra valónak tekintő főember. Honnan került Júdeába, nem lehet tudni, de hogy zsarolás művészetét értetter kitűnik legelső cselekedetéből, melylyel magát a zsidókkal megismertette. A zsidók ez időben, a bálványimádástól való félelmükben nem tűrtek meg a szent városban, Jeruzsálemben, semminemű faragott vagy festett képet, mely ott nyilvánosan ki lett volna állítva. A római hadi zászlókon azonban ekkor már a császár képe volt látható arany hímzésben. Gratus, az előbbi helytartó tisztelte annyira a zsidók vallásos érzelmét, hogy nem hozta be a császári zászlókat Jeruzsálembe. Pontius ezt használta föl eszközül első zsarolása keresztülvitelére. Egy éjjel katonasága bevonult a kibontott ászlókkal s reggel a zsidók iszonyú ifölháborodással látták a főipiacon a császár képét közszemlére kitéve. A helytartó hivatali székhelye ekkor még Caesarea, a Herodes által alapított város volt. Nagy küldöttség ment tehát oda Jeruzsálemből, és pedig a legelőkelőbbekből álló, hogy a helytartót ez intézkedése visszavételére birják. Pilátus 'hét napig nem bocsátá őket maga elé, akkor aztán az összesét a verseny-térre rendelte. A teret csapatai által körülvetetvén, ő maga egy rögtönzött emelvényre lépett s beszédet intézett a zsidókhoz, intvén őket, hogy intézkedését ne gáncsolják, hanem azonnal térjenek vissza Jeruzsálembe, mert különben felkoncol- tatja őket. A zsidók azonban e szavakra nem hajtottak, hanem a földre vetették magukat s azt kiabálták, hogy inkább meghalnak, de a város meggyaláztatá- sát nem tűrik, őlk arra számítottak, hogy Pilátus nem meri beváltani fenyegetését; ez azonban nem azért volt római, hogy még oly tömeges vérontástól is iszonyodjék s megparancsolta katonáinak, hogy vágják le az ellenszegülőket. A zsidók látták, hogy e durva ember fel- fconcoltatja őket, egy kis szünetet kértek. Pilátus ezt megadván nekik, azt kérdezték tőle: mennyiért hajlandó a zászlókat kivitetni a városból. Pilátus megmondotta az összeget, a zsidók összeszedték a pénzt és — szent volt a békesség. Azonban nem minden összeütközés folyt le vértelenül. Mikor a városba vízvezetéket akart behozni s elrendelte, hogy ennek költségei a főtemplom kincseiből fedeztessenek, a nép körében összeesküvés keletkezett, melynek célja az volt, hogy a helytartót megtámadják, mikor bitói székén ül. Pilátus tudta ezt s ezért felesszámu katonaságot küldött TÁRCA. A hatvágás. A temetésre mindent nekik kettőjüknek kellett elrendezni a jó szomszédok segítségével. Sürgönyözni a távollevő hat testvérnek. Azok már csak a temetés napjára érkeztek meg. De érdemes is volt. Mert a tiszteletes ur olyan tanítást tartott a koporsónál, hogy annak tudom mindenki hasznát vette, a ki bevette. Mert nem a halottat dicsérte, sem nem a hü családot; hanem a Jézust, a ki a mi életünk. A temetés után Bándi Mári egyedül maradt otthon édes atyjával. A többiek nem is maradhattak. Mesterségük volt, családijuk volt, azt nem hagyhatták. A temetés után való nap már mind elmentek. Csendes lett az atyai ház. De ebben a csendes hajlékban boldogság lakozott, csendes boldogság, mely lassan-lassan teljesen elenyésztette a szivekből a néma fájdalmat. A rendes munka és az elmaradhatatlan bajok, a csendes falusi örömök közt igy telt, múlt az idő. Bándi uram gazdaságát szépen rendbe szedte, még gyarapitota is. Mári szemre való lány volt. Akadt is kérője elég. De ő nem ment. ■— Édes lányom, eljár az idő feletted, az a leány sora, hogy férjhez menjen. — íNem érzem a szivem indítását. — Nem utolsó legények kérnek... — Édes apám, tudja kigyelmed azt, hogy ha a szivek nem egyeznek, gyötrelem a házas élet. —< Lányom, lányom, a te szivedet nyomja valami. Rendesen ezzel végződött a férjhezmenésről való beszélgetés. A tiszteletes ur, aki mint igazi pásztor, gyakran megfordult a hívek -házánál, sokszor meglátogatta Bándiékat is. Annak is elpanaszkodott az öreg Bándi sokszor. Neki is jól esne már a vő segítsége. De a tiszteletes ur csak azt mondta mindig, hogy legjobb ezt a leányra ráhagyni, s az Istenre bízni. Majd kihozza Ő mindennek a sorát. Bándi uram ebbe bele is törődött. De biz’ ő kelme néha mégis gyanakodott, -hogy talán a tiszteletes ur is azért beszél igy, mert a gyülekezetben jó hasznát veszi Mári ügyességének. Kiváló ügyes betegápoló volt. És a faluban, a hol nagy beteg volt, oda mind őt küldte a tiszteletes ur vigasztalni. De örömmel is ment. Legnagyobb ' oldogsága az volt, ha mások fájdalmán enyhíthetett. Úgy tudott beszélgetni a betegekkel, hogy szinte elfelejtetek fájdalmukat. S mindig megtalálta a módját annak, hogy a btóegek figyelmét felhívja arra, a ki a mi betegségünket hordozta.. Ha félórát ott töltött a beteg mellett, azzal egész napját derültté tette annak. Hanem mikor senki sem látta, senki sem hallotta, sokszor nehéz sóhajok törtek ki az ő szivéből is. Igaza volt atyjának, valami nyomta a szivét. Hanem ő, a ki mindenkinek fájdalmában részt akart venni, a maga fájdalmával soha nem terhelt senkit.
