Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-09-16 / 37. szám
37- sz. 19.i1 szeptember 16. Amerikai Magyar Reformátusok Laípja. 7 retetünikről. De a ki az által büszke és gőgös, adományaival és teljesített szolgálataival kevélykedik, és azt hiszi, hogy öntudatos, kihívó, 'kérkedő, Ikiméletlen modorával a jót előmozdítja, annál még nincs meg az igazi szeretet. Az igazi sze retet aláatos, semérmes, kíméletes, fi- modorunkra és magunk viseletére. „A szeretet nem Ikieresi a maga hasznát, nem gerjed haragra.'“ A hol elkeseredés és keserűség uralkodik, az mindig annak a jele, hogy saját énünk még nagyon előtérbe láp, hogy nem felejtettük el teljesen sajátunk keresését. Hogy a szeretet kizárja az önzést, mindnyájan tunjuk. De hányán veszik komolyan ez ismeretet és hányán irtják ki cselekedeteikből az önző ösztönöket? ,,A mit alkar tok, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjetek azokkal,“ — mondja Idvezitőnk <iMát- VíI M2.) ,,’A szeretet nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal-“ És mily gyakran újra meg újra rajtakapjuk magunkat azon, 'hogy kárörömöt érzünlki, vagy az igazságtalansággal szemben hallgatunk; hogy saját előnyünk végett megkíséreljük embertársaiaknnk megkárosítását, vagy a jó cél érdekében nagyon kétes eszközöket használunk fel! És mily gyak ran félünk az igazságtól, vagy leplezzük vagy megtagadjuk azt a helyett, hogy örömmel és bátran felismernék! A szeretet nem lehet az igazság ellen, az örül az igazságnak. És most következik a legutolsó és legnagyobb: ,)A szeretet mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, min dent eltűr.“ Érzítelk-e hathatós jelentőségét e szónak: mindent? A szeretet feladatai mindeneket átölelők és kimerit- hetetlenök. S a hol minden más megtagadja a szolgálatot és elbukik, a szeretet veszi azt magára: — a reá nehezedő terheket, a megpróbáltatásokat, melyek azt bizalmatlanságra és hűtlenségre indíthatnák; a csalódásdkiat és a jelen látszólag kilátástalan állapotát; a testi és lelki szenvedéseket, — mindent magára vesz és mindenben kimutatja magát- így a szeretet benső szabadságot, győzelmet, békét, boldogságot idéz elő. iK. A! Van-e valami e szeretetből mi bennünk? Az-e a mi közösségünknek és gyülekezeti életünknek ereje? [Mindnyájan érezni fogjátok, hogy mai alapigénket nem lehet egy egyházi beszéd keretében kimeríteni; annál inkább kellene, hogy minden egyes keresztyén újra meg újra maga elé tartsa e tükröt, hogy abból a gyakorlati életre nézve tanuljon, és felebarátjához való viszonyát aszerint vizsgálja meg. Persze a szavaknak e tükör je csak élő személyiségektől kap fényt és erőt- Azért ha az igazi szeretettel akartok megismerkedni, tekintsetek az apai, anyai és valódi baráti szeretetre. Mindenek előtt pedig tekintsünk .arra, a kinek élete és halála által az egész keresztyénség tanulta meg a legnagyobb titkot, hogy Isten maga a szeretet. Amen. W. Bornemann nyomán: Székely Sándor, uniontowni, Pa. ref lelkészA PRÓFÉTA IMÁJA. Dániel VI. rész. (Az öröm’hir képeihez,) Holló szárnyán az éj tovább oson, Rózsás fényárban úszik Babylon. De míg elűzi zord ellenfelét, — Az éjszakát, mely rémes és setét, — A hajnal első lángoló nyilát A városon büszkén röpiti át. E fenséges harc szűzi csendjiben Még minden élet álmodon pihen, Szemei a gazdag márványfalaknak, Az ablak még mind lehunyva vannak. — Csak észrevétlenül, mintegy magátul, Egy ablak van, mely csöndesen kitárul. S míg rajta át hajnalt hirdetve száll A nap szeméből egy fényes sugár: Ragyogva még tündöklőbb sugarakba’ Feltűnik a próféta szent alakja. Imádkozik. Forró keblét kitárja, Kitárja iarra, hol a nap sugara A ködöt már-már szintén elnyelé: Boldog hona, Jeruzsálem felé! Jehovához röpít forró imát, Szabadságért, megváltásért kiált, Mig a városnak ébredő zajába’ Kialszik, elhal lángoló imája. — De fut a nap, e lángoló szekér, A föld színről az ég csúcsára ér. Dent meg zúgván verejték s könny patakja, Tombol, dühön't az élet forgatagja. S delelőjién e földi zűrzavarnak - lm’ újra nyílik a rejtejes ablak. és ismét távol, szép honán merengve, Imába mélyed a próféta lelke. S mig fátyolét az esti szürkület Halkan teríti el a föld1 felett, j S a fátylon túl, kék sátorán az Urnák, A csillagok egymás után kigyuln'ak; S a paloták sok fényes csarnnoká'ba’ A bűn tivornyáz csillogó ruhába’ Az éj leszáll s az emberek mulatnák: Harmadszor is kitárul im, az ablak: ‘Oh Jehova! Népem nagy Istene! Fiatalommal, kegyelemmel tele! Lelkem minden reménye, vigasza! Oh szabadíts meg, oh vezess haza! Haza, hol távol a zöld dombon ott Büszkén magaslik fényes templomod, S trónodhoz, óh te tiszta! óh te szent! Lobogó áldozat kék füstje leng!”... Ekként imádkozott az este még, S másnap sötét börtönbe vetteték, . A Oroszlánok vaskarmai közé: De Jehovája megvédelmezé! Az idegen jármot sem hordozá A pogány csarnokba’ már soká. , Imája a felhőket áttöré: — És ő indult Jeruzsálem felé! Imádkozott és meghallgattatott! Óh tárjatok; ki minden ablakot. És szivetek ott csüngve igazán, Ama távolban tündöklő hazán, Rabláncotok ameddig össze nem tör: Buzogjon az imádság lelketékből! S e földi börtön oroszlánjai, Ne féljetek, nem fognak bántani; S egy nap lehullván a nehéz lakat, A lelketek boldog lesz és szabad ; S keblére zár majd egy dicső napon, Mely távol kéklik, ama tiszta hon!
