Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-09-02 / 35. szám
a Amerikai Magyar Reformátusok Lapja. 35. sz. 1911. szeptember 2. issoA Z EZÜSTBÁNYA — Azzal elvitték a gyilkost s a lelki- pásztor az országúton álltában eltűnődött rajta, hogy váltsa be a szavát. — Egész utón -hazafelé a kincsen jártatta az eszét; nagyon örvendett neki. De 'hát úgy állt a dolog, hogy a hívei nem bírták el a gazdagság terhét. Immár négy ember belepusztult, négy büszke tekintélyes ember. Képzeletben maga előtt látta az egész gyülekeztét s átcikkázott agyán a gondolat, mint teszi tönkre az ezüstbánya egyik hívét a másik után. Lelkipásztor létére csak nem döntheti veszedelembe ezeket a szegény embereket, hisz felelős a lelkűkért. A király egyszerre felegyenesedett a székében s az elbeszélőre bámult. — “'Mondhatom, meggyőzött íróla Ikigyel- med, hogy e félreeső faluban talpig derék ember a lelkipásztor” — szólt elismeréssel. — De ez még mind nem volt elég, — folytatta a lelkipásztor — hanem amint hire terjedt a gyülekezet tagjai közt a bánya felfedezésének, abbahagyták a munkát s csak kószáltak, türelmetlenül várva az időt, mikor majd kiárad rájuk a nagy bőség. A vidék valamennyi nap- lopója ideözönlött s a lelkipásztor nem győzte hallani az iszákosságról meg verekedésről szóló híreket. Egy csomó ember meg egyebet se tett, csak járta az erdőt, keresve a bányát. S a lelkipásztor észrevette, hogy mihelyt kiteszi a házból a lábát, egyenesen utána sompolyog nak, hogy kitudják, nem az ezüstbányába megy-e s ekként elcsenjék a titkát. Mikor már ennyire volt a dolog, a lelki- pásztor összehívta a földműveseket. Elsőbben is emlékeztette őket mindarra a szerencsétlenségre, a mit az ezüstbánya zúdított rájuk s kérdezte tőlük: mit akar nak: tönkremenni vagy boldogulni? Aztán megmagyarázta nekik, hogy tőle, mint a lelkipásztoruktól csak nem kívánhatják, hogy elősegítse a romlásukat. Eelfogadta, úgymond, hogy az ezüsthegység hollétét nem árulja el senkinek s a maga javára se aknázza ki soha. Aztán megkérdezte a földművesektől: jövőre mitevők lesznek? Mert ha ezentúl se hagynak fel a bánya keresésével s a kincsért epedés'sel, elköltözik tőlük oly messzire, hogy még csak a hírét se hallja soha a nyomorúságuknak. De ha kivetik eszükből az ezüstbányát s megint oly szorgalmasok lesznek, mint azelőtt, itt marad közöttük. “Ám bármint határozzatok is”, tette hozzá, “jegyezzétek meg azt az egyet, hogy én ugyan el nem árulom senki emberfiának az ezüstbánya hollétét!” — Nos, — kérdezte a király, — mit határoztak a földművesek? — Úgy cselekedtek, a hogy a lelki- pásztoruk kívánta — szólt a lelkész. — Belátták, hogy igy csak derék ember beszélhet is megígérték neki, hogy többet rá se gondolnak az ezüsthegységre. Belátták, hoy a lelkipásztor javukat akarja, -mikor jóvoltukért megmarad szegénynek. És nagy bizalommal voltak iránta. Még meg is kérték, menjen az erdőbe s temesse be a bányát gályákkal meg kövekkel, hogy rá ne akadjon 'senki, se ők, se az ivadékaik. — És azóta épp oly szegényen élt itt a lelkipásztor, mint a többiek? — Úgy van. Épp oly szegényen, akár a többiek — felelt a lelkész. — De mégis csak megnősült, ugy-e bár? S megépítette az uj lelkészlakot? — firtatta a király. — Nem, nem volt annyi jövedelme, hogy megnősülhetett volna s mai napig is ott lakik rozoga viskójában. — Szép történetet mesélt el kigyel- med — szólt a király, hálásan biccentve a fejével. A lelkész hallgatagon állott a király előtt. Kis vártatva megszólalt a felséges ur. — Tán az ezüstbányára gondolt ki- gyelmed az imént, mikor azt mondta, hogy a helybeli lelkipásztor annyi kincset előteremthet a számomra, a menynyi kell? — Arra — hagyta helyben a lelkész. — De hát kerékbe csak nem törethetem, — aggályoskodott a király. — Más ként pedig, mondja csak kigyelmed, hogy bírhatnám rá, hogy megmutassa a hegyet? Hiszen lemondott miatta a szive választottjáról s az élet minden javáról. —- Az más — szólt a lelkész. — Ha a hazának kell az a kincs, bizonyosan elárulja a hollétét. — Jót áll érte kigyelmed — kérdi a király. — Jót — felelt a lelkész. — Hát a hívei sorsával nem törődik? — Az az isten kezében van. A király felemelkedett a székéről ‘S odament az ablakhoz. Ott állt egy darabig, a néptömeget szemlélve. Mennél tovább nézte, annál jobban kigyultak a nagy szemei s mintha megnyúlt volna a szikár alakja. — Megmondhatja kigyelmed a gyülekezet lelkipásztorának, hogy Svédország királyára -nézve nem lehet szebb látnivaló, mintha ilyen népen legeltetheti a szemeit — szólt rá a felséges ur. Majd az ablaktól elfordulva, végigmérte a lelkészt. Arcán mosoly suhant át. — Hát aztán csakugyan olyan szegény e gyülekezet lelkipásztora, hogy az istentisztelet végeztével le kell vetnie a fekete ruháját s darócruhát kell öltenie- — kérdezte a király. tette a lelkész és pir szökött a durva ar-' — Úgy van, olyan szegény — erősi- cába. A király megint odament az ablakhoz. Látszott rajta, -hogy repes a szive. Minden nemes érzés életre kelt benne. — Csak hagyja békén kigyelmed azt a bányát — mondta- — Ha már egész életében nyomorusggal küzdött, azon fáradozva, hogy olyanná tegye a népét, amilyennek kívánta, hát tartsa is meg- olyannak, aminő most. — De ha veszedelemben a haza? — mondta a lelkész. — A hazát jobban szolgálhatjuk emberrel, mint pénzzel — vélte a király. Ezzel búcsút vett a lelkésztől s eltávozott a sekrestyéből. Odakünn még mindig szótlanul s némán állt a néptömeg- De mikor a király lefelé tartott a lépcsőn, egy földmives jött vele szemközt. — Beszéltél már a papunkkal? — kér- dé a földmives. — Beszéltem — mondta a király. — Akkor hát megkaptad a mi feleletünket is — folytatta a fö-ldmives. — A-rra kértünk, fordulnál be a sekrestyébe s beszélnél a lelkészünkkel, mert őt bíztuk meg, közölné veled a válaszunkat— Immár közölte is — felelte a király. Kiss Sándor, az East Chicagói és Környéki Magyar Református Egyház kollektora fel van hatalmazva a fentneve- zett egyház részére adományokat felvenni és azokat nyugtázni. Szives pártfogásába ajánljuk őt hittestvéreinknek. Az East Chicagói és kör. M. Ref. gyülekezet.
