Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-28 / 4. szám
4. sz. 1911. Január 28. 3 oldal Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” Vidám pacsirta már dalol. Nótája szól A tündöiklő kékség alól. Nincs a hollónak semmije, Mégis dalol szegény feje. Dalolgat egyre, szépen, Az ég sugár ölében. A nap benéz az ablakon, Ahol lakom, Ragyogva, álmot oszlatom Aludni többé nem tudok. Felöltözöm s megyek, futok) Futok ki nyakra-főre A szomszédos mezőre! Azt súgja minden zsenge ág, Minden virág: ,)Légy üdvöz, oh édes világ! „Légy üdvöz, oh meleg sugár! Gyors elmúlás a vége bár, Én semmitől se félek, Csak élek, élek, élek!” Bolyongok én is boldogan, Csak úgy magam, S lelkemben újra dal fogan. S érzem, hogy a halál se más, Csak folytonos feltámadás Viz-cseppben> fűben fában, Virágok illatában. Érezlek, roppant Alkotó, Te bölcs, te jó, Magadról mindig hallgató! Érzem, mily szép a földi lét! . . . S mély áhítattal száll feléd, Mig látok, hallok, élek: A halhatatlan lélek! Ábrányi Emil. Ezen a réven aztán olyan csinos kis vallási vitatkozás támadt, hogy nem is akart Vége szakadni. Vallási kérdésekről beszélgetni nagy gyönyörűség; de nem úgy, a hogyan a társaságokban többnyire szokás. Valóban ilyen vitatkozások alkalmával látni csak; hogy nálunk milyen nagy a tudatlanság a val lás dolgában, még a legműveltebbeknél is, és hogy mennyire i- degenek még a legjobbaknak szivei is a vallás nemesitő, meny- nyei hatásaitól. Csak a tornyok vége más, a templomok fala, a ceremónia) meg apapok ruhájia más: a hivek mind egyformák Egyik sem hiszi a magáét, csak csúfolja a másikét. így volt itt is. Én oda sem hallgattam jól. Csak arra lettem figyelmessé, mikor a gyüdi főbarát nyomós szóval oktatta a társaságot, hogy igenis iá gyüdi szűz Máriáról regélt csodák mind igazak. A gyüdi búcsún niég mindenki meggyógyult, aki igazán hitt Ezt már nem hagyhattam szó nélkül— A főoltártól balra, a falon levő fekete ráma üvegje alatt van egy kis ezüst szív, annak az adója nem gyógyult meg, bizonyosan tudom; pedig nagyon is nagyon hitt, azt is bizonyosan tudom. — Ki mondja azt? pattogott a főbarát. Meggyógyult, bizonyosan meggyógyult. Hiszen hálából adta az ajándékot Máriának•— Meggyógyult, mondok, egy hónapra, vagy kettőre, de aztán megint kiújult a fájdalma. A beteg szivet senki ember meg nem gyógyíthatja, meg ezer gyüdi búcsú sem. —Dehogy nem, szólt a zsöéödi plébános hunyorgatva, kivált mióta itt van az uj barát! A kinek a szive fáj> csak ő hozzá menjen! Nagy mester ő abban! ő már sok fehér nép szivét meggyógyította. Az uj barát, Félicián, csak irult-pirult ezen a durva tréfán, restelte nagyon, mert hogy igaz is volt. A kapatosabb férfiak nevettek rajta, a többiek meg nagy hangon kezdtek vitatkozni azon, hogy a beteg szív meggyógyulhat-e, vagy sem. Csakhogy a kis barátot zavart helyzetéből kiszabadítsák. Egyik egyet mondott, másik mást. Egyszer csak megszólalt a kis Anna, a kit pedig senki sem kérdezett: —A kinek a szive fáj, az soha meg nem gyógyul. A gyüdi csudák pedig mind hazugságok. Arca mintha fehérebb lett volna, mint szokott, hangja érces és mégis tompa> mint mikor a harang nyelvét bekötik és úgy harangoznak. A tekintetében valami megdöbbentő komoly ság volt. Mindenkit meglepett a „papok prókátorának” (igy hívták tréfásan a bizalmas ismerősök) ez a nyüatkozata; de a papokat meg épen megdöbbentette- Ma valóban olyan dolgok történtek Siklóson, hogy azt kell hinnünk, itt van már a világ vége. Asztalbontáskor a társaság izgalmasan tárgyaló csopor tokra oszlott, mig végre az újra kezdődött tánc lecsendesitette a kedélyeket. No meg a kártya, meg a spriccer. Ily nagy izgal mák között persze észre sem vette senki, hogy a házi kisasszony fejfájásról panaszkodva aludni tért. Mi is hamarosan elkövet keztünk. Az országúton nagy csodálkozva láttuk, hogy a gyüdi kisbarát sietve lohol hazafelé. Épen akkor fordult be a gyüdi útra. Folytatása következik. Napfény a mezőn.
