Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-21 / 3. szám
3r sz. 1911. Január 21. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 3 oldal G YERMEKEKNEK MÁSFÉLE SZÁMÍTÁS. Olykor olykor panaszkodott a kis Ilonba ás elégedetlenkedett helyzetével, mert időslebb nővérei sokszor munkát adtak néki. (Nem egyszer el is panaszolta isko* latársainak, ha nekem nem volnának idősebb testvéreim, sokkal boldogabb volnék. ,-„Ma reggel kétszer is kellett az üzletbe szaladni» hogy nővéreim kívánságét teljesíthessem.” Juliska, á kinek testvé'rjiei nem vol tak s egyetlen gyermek volt a családban figyelmesesn végig hallgatta Ilonka panaszát. Majd nemsokára megszólni : Én azt hiszem, te tévedsz Ilonka, a mikor azt mondod, hogy mindent neked kell megtenni és nővéreid te néked semmit sem Segítenek. Ne csak azt em legesd mindig, hogy te mit teszel ő nekik, hanem tudd meg másféleképen is a számítást, hogy voltalképen ők mit tesznek te éretted. ( Ugye ma reggel is ők kötötték hajadba a szép rózsaszín szalagot, nemde ők öltöztettek fel, mielőtt az iskolába jöttél volna? A kis Ilonkának ekkor jutott csak eszébe, hogy babaruháját is a nővérei készítették, ők végezték el a konyhában is, a mosogatást helyette és igy egyáltalában nem lehetne néki panaszkodnia. A mikor megtette ezt a másféle számítást, ép akkor hívta a nővére őt a szobába. Még eszében volt a Juliska figyelmeztető szava s önömmel futott a nővéréhez és mint jó gyermek mosoly gós arccal teljesítette annak kívánságát. GONDOLATOK. Minden reményünk megvalósul, ha bizunk Istenben. A jövő csak akkor homályos szemünk előtt, ha elvesztettük Istenben vetett bizodalmunkat. —---O---Az indus bölcsészet azt tanítja, hogy a mi üdvösségünkre van, azt nyomorúságnak nem nevezhetjük, pedig volta- bép minden csapás és nyomorúság, ha jól meggondoljuk, javunkra és üdvösségünkre van. Szerk. gáíni- Mért az odá ült a kis szobába a sarok asztal mellé, és ki nem mozdul reggelig. A bét könyökét az asztal szélére tette, el sönl Veszi onnan soha. Még inni is úgy szokott, hogy a könyökét fel nem emeli. Önteni meg nem szokott. Csak int s kisebbik gyüdi barátnak, a ki már tudja, hogy meddig kell önteni a plébános ur poharát. A kártyát meg úgy keveri, úgy osztja ki, hogy csak a keze feje mozog. Egyéb porcikáját aztán nem is igen mozgatja a főtisztelendő. A keze fejét a kártyázásnál, a gégéjét az ivásnél, meg a tokáját a nevetésnél. Ezt az utóbbi miveletet azonban sokkal ritkábban végzi, mint az előbbi kettőt. A fő gyüdi barátot már ismerjük. Az ott ül főtisztelendő testvére mellett jobbról- Szeretettel simogatván reverendájának a oingulus tájékára eső részét. A zsögödi fő- tisztelendővel szemben a kis barát ül. Szép ember, mint a fiatal barátok szoktak. Veszedelmesen csillogó szemei vannak. Fürge, eleven, eszes. De ajkai körül már kezd jelentkezni az a széles, bágyadt vonás, mely a zárda lakóinak arcát olyan u- nalmassá teszi. Az olyan emberek arcán szokott e vonás látha tó lenni, a kik minden boldogságukat az ételben és italban keresik. Az érzelem viharaitól való megszűnésnek, a gondolat szárnyalásairól való lemondásnak jele ez. A kis baráton látszik, hogy sokáig küzdött ellene, de most már megadta magát, így van ezzel minden barát. Valamennyi azzal a gondolattal megy be abba a szomorú hajlékba, hogy ő majd ott bent is meg őrzi szivének éselméjének emberi jussát, küzd is egy darabig, de végre csak oda jut, a hova a többi. A szív nemesebb lángja kialszik- A lélek, szárnya lelankad. Utóbb az ember lelki része egészen elsorvad, s nem marad meg más belőle, mint a testi Ezen az- utón volt már a kis barát is. A plébános ur baloldalán a zsögödi nőtáros ült. Vékony, sovány ember, csak a pipája kövér neki, meg az orra. Szép pirosra ki van érve mind a kettő. Ez a négy ur elválhatatlan. Nagyon összetanultak már a tarokkban. A kis barát ugyan még egy éve sincs Gyüdön, de nagyon hamar beletanult a kompániába. Szenvedélyes tarokkozó volt. Az italra sem haragudott jobban, mint a másik három. Most is a mint leültek, mindjárt megkezdődött a kártya meg a spriccerDe ni, a sánta Laji bandája meg rázendítette a nótát a nagy szobában. Körülnézek, hogy kiket pingáljak még le, de nem találok egy jótét lelket sem. Mind bementek a nagyszo- bába. Ki táncolni, ki meg csak nézni. Csak a négy kártyázó ült a helyén, mintha odaragadtak volna. Mi meg Gáborral kiültünk a nagy diófa alá beszélgetni. Hogy milyen hiú az emberi élet, milyen hitvány léhaságokban keresik az emberek a boldogságot. Mind a ketten nagyon szerettük a szép muzsikát meg a kedves csevegést. (És ebben az egész nagy társaságban nem volt egy lélek sem, a ki gyönyörködni tudott volna a muzsikában, mind csak táncoltak rá, vagy a ki a társas csvegés örömeit élvezni tudta volna, mind csak szót hajtottak. Mily szegény is az emberek lelki élete! Merengésünkből a zsögödi plébános zavart fel bennünket. Nem akartunk hinni a saját fülünknek, szemünknek, pedig valósággal ő állt ott előttünk- Hallatlan eset volt ez. Azóta is, a kinek elmondtuk, senki sem hitte el, hogy az öreg atya fölkelt a kártyázó asztaltól a spriccer mellől, és kijött hozzánk eretnekekhez a nagy diófa alá. De a csudának csakhamar meglett a magyarázata is. A gyüdi kis barát ott hagyta a kompániát, hát az ő helyére keresett valakit a főtisztelendő. Ez megint még érthetetlenebb dolog volt. Hallatlan eset ez! Hisz eddig azt hitte egész Baranya, hogy a kis barát sem szép szóra, sem fenyegetésre fel nem állna a kártya mellől, még ha a ház kigyulladna is feje felett.
