Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-03 / 22. szám
2. oldkl. 22. sz. 1911. Junius 3. kettő. Meg kell bizonyítanunk nekünk is a mi hitünket, állhatatosságunkat, mint ő nekiek s csak ha a próbát kiállottuk, akkor vehetjük a Szent Léleknek ama csodálatos, mindenekre képesítő erejét. Mert hogyan vagyunk? Egyetemben egy akarattal együtt vagy unk-e? Együtt van-e közöttünk a lelkipásztor lelkipásztor társával, a nép a néppel, a gyülekezet a gyülekezettel? Meg van-e a keresztyéni, evangéliumi, szeretetteljes hivő egység közöttünk?... Bizony igen kevés helyen, mondhatni: sehol. Mert ha meg volna az apostoli egység s megértenénk egymást, nem hangzanának fel annyiszor a szeretetlen, kicsinylő, sét gyanúsító megjegyzések. Elhiszem, hogy akarunk tenni, magyar ref. Sionunk ügyét ez idegenben is előbbre vinni, de egymást megérteni, egymással a szeretetheti összeforrni, még mindig nem — s Isten a megmondhatója, mikor — tudunk. Eltérő vélemények, álláspontok, önzés, partikulariz- mus, magyarságunk üres, dicsekvő hánytorgatása, személyi hiúságok, egyházfentartó, segélyző hatóságok még mindig elválasztanak egymástól s ha olykor-olykor előáll valaki egy keresztyéni, szereAmerikái Magyar Reformátusok Lapja tetteljes eszmével, mely a kibontakozásra alkalmas, a kivitel megbukik az egység hiánya miatt. Ebben van a mi még mindig tartó megpróbáltatásunk titka s a mig mindnyájan egy akarattal nem tudunk egyesülni, addig amerikai magyar evangéliumi egyházunk sebei be nem gyógyulnak. Egyesülnünk kellene, egy akarattal kellene lennünk s akkor kitöltetnénk mi reánk is a Szent Léleknek titkos ereje. De mi lehet az, ami leronthatná közöttünk az elválasztó korlátokat s mi egyesíthetne az egy akarattal való, egyöntetű munkára? Az, ami egyesítette az apostolokat: az egyetemben való imádkozás és könyörgés. Ha nem szé- gyenlenénk ezt, akkor összeolvadna lelkünk a hitben, szeretet- ben, szent akaratban, lelkes munkálkodásban... Akkor majd mi is meghallanánk a sebesen zugó szélnek zendülését s éreznénk, hogy megteltünk mindnyájan Szent Lélekkel s tudnánk szólald minden lelkekhez. Ne oltsuk meg magunkban az Istennek ezt a Szent Lelket! E Pünköst ünnepe azért tanítson mindnyájunkat keresztyéni, apostoli egységre, egyező akaratra, hogy megértvén egymást, megváltó Urunk kitölthesse reánk is Szent Lelkének megvilágositó, megerősítő és megszentelő erejét! Adja Isten, hogy érezze meg ma minden lélek a Szent Lélek szárnyának érintését! Dayton, 0. Kovács Endre, ref. lelkész. A SZERETET. Szállj, szeretet galambja hozzánk, Ha bu miatt hervadoz orcánk; Hozd olajágát a vigasznak, Reménységét a szebb tavasznak. Ints, hogy szelidek és tiszták legyünk, Súlyos keresztet békével vigyünk, S hogy jó napokat lássunk: Szeressünk, megbocsássunk. Szállj, szeretet galambja hozzánk, Ha bu miatt hervadoz orcánk! Addig reád sir ne boruljon, Porrészed a porba ne hulljon, Mig nem szerettél a szived szerént; Mig nem ültettél egy virágot, Át nem ölelted a világot, S meg nem sirattál szenvedőt, szegényt! Feljöttek a csillagok, Tiszta fénnyel mind ragyog. Éltem vándorutjait Te ragyogd be, drága hit! Tiszta szivet adj nekem, Oh én édes Istenem! Boldoggá csak ez tehet: Az igazi szeretet. Sántha Károly. TÁRCA. a kányái mártírok. Irta: Forgács Endre. — Elég nagy nyomorúság az, ha valaki arra van kárhoztatva, hogy a gyűlöletet tartsa szentnek. — A plébános lángoló arccal közelből ránéz. ■— Ah, most már ismerlek. Te vagy az a biblián rágódó paraszt, te vagy Bokor András, aki megölted a kasznár fiát. Gyilkos! Elfogatlak!... A plébános és a révész a komp elején veszekedtek, a rajtalevők hátrább némán bámultak a két emberre. A plébánost mindinkább elragadta mérge: — Ismerlek kálvinista kutya! Gyilkoltál!... — Százszorta többet gyilkolt az ur, mint én. A plébános botot ragadva sújt Bokor Andrásra. Az ütés elől az félreugrik, a pap pedig egyensúlyt vesztve bebukik a hullámokba. A dereglye alá kerül s az átmegy rajta. Lélekzetet visszafojtva lesik, hol bukkan föl. Néhány ölnyire a komp mögött felüti fejét és úszik szaporán, ügyesen. Nem idegen elem neki a viz. Már csak pár öl a távolság. Valami csáklyát nyújtanak feléje s akkor egy velötrázó sikoltás hallatszik,a feje eltűnik a hullámok alatt s piros vér bugyborékol fel a tó kék színére. Rémület lepi még az utasokat, de nem segíthetnek. Még egyszer bukik föl a plébános. Kinyújtott félkarja már akkor csonka, ujjai s egész kezefeje a csuklóig hiányzik. Arca olyan borzasztó, mint azoké az elkárhozottaké lehet, kiknek szivét forró olajba mártogatják. Egyet fordult maga körül, azután elmerült, soha nem látta többé senki. A tó tüköré sima, fodratlan. Lenn a mélyben harcsák lakomáznak. Mert később keresték a hullát s két mázsás harcsát fogtak, de embert nem találtak a vízben ... ’’Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni“—mondja a szent könyv. (Vége).
