Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-09 / 15. szám
15. szám. 1910. április 9, 15. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ I REGÉNY. • \ Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. VIII. Ezután az ifjak felavattatták s Tarczaly Pál esperes uram megáldotta őket. Csak akkor dezdett a gyülekezet oszolni. Midőn elől a papság a templomból kiért, az ott jár- kálgató Sámbár Mátyás ordító hangja fel tartóztató. — Megálljatok! — kiáltó. — Melyik közületek Vásárhelyi Mátkó István ? A kivonuló tömeg nem tudván a föltartóztatás okát, bókétlenül nyomakodék előre. A diákság pedig egy mellékajtón tolongott ki s körülvették Sámbárt, kit már ismervén gorombaságáról, várták: mit akar most e merész jezsuita e nagy gyülekezettel ? De a jezsuita fejét magasra emelve ismét kérdezé: — Melyik közületek Vásárhelyi Matkó István? Ekkor már Matkó meghallotta a kiabálást és elébe jött a barátnak, mondván : — Ki vagy és mit akarsz velem ? — Én Sámbár Mátyás vagyok s örvendek, hogy elvégre személy szerint szemben állhatok veled. — Nem különben, — mondja Vásárhelyi mosolyogva. — Nos, mivel szolgálhatok ? Nem hiszem, hogy valaha adósod maradtam volna valamivel. — Gorombasággal bizonyosan nem ! mond élesen Sámbár. — Amilyen a mosdó, olyan a törölköző. — Ne lábatlankodjék és ne botránkoztasson kegyelmed, — mondja Pósaházy közbelépve, — ennyi istenfélő embert épen itt az Istenháza falai mellett. Nem tudja kegyelmed az irás szavait: „Jaj a boránkozó- nak, de százszor jaj a botránkoztatónak !“ — Minden lépésiek, minden szavatok egy-egy bot- ránkoztatás — felelt a jezsuita, — s engemet azért küldött az Ur, bogy próbáljam az eltévedteket. az igaz útra visszatéríteni, mert kedvesebb ő előtte egy megtért juh száz másnál. Azt elismerhetem, hogy Matkó uram a pennát elég jól forgatja; a papiros igen jámbor marha, mely hátán sokat eltűr: de próbálkozzék meg velem élőszóval, midőn bizonyosan az igaz mellett lészen az isteni kegyelem. — Sámbár Mátyás! — mond boszankodva Matkó István. Én e helyet és alkalmatosságot nem tartom dogmai vitákra alkalmatosnak. ,,X ut Tök“ cimü munkádban szennyes nyelvvel és moslékos szájjal előadtod minden bölcsességedet, s ezen te „Tök“ fejedet, úgy hiszem, magad is elismered az én „Bányász Csákányom“ eléggé összetörte. Sámbár arca föllángolt. Erejébe került, hogy magát mérsékelje. — Csak ne hátrálj, Matkó uram ! Hanem ha maradt még töltéseidből, állj elő velük. Én részemről meg nem retirálok. Mi a helyet illeti, ez igenis alkalmatos. Legalább rólad sokat tartó juhaid itt megismerik tudományod hitványságát, s hátha a fiatal tévelygő bárányok közül, — mond a tanuló ifjúság felé intve, akad egy-kettő, ki a tévelygést látva, igaz útra tér! A papiros drága, miért vesztegedném azt reád ? ! Azért csak lásd el magad, még pedig olyformán, hogy az én szokásom szerint, a legyőzött fél esküvel kötelezi magát a másiknak örökös jobbágyságra. E kíméletlen beszédre a heves vérü ifjúság fenyegető mozdulatokat kezdett tenni. Többen ökleiket emelgették, mig mások méltatlankodó vagy fenyegető kiálltásokat hallattak. — Csak lassan atyafiak, soha se buzgólkodjatok ! — kiáltja a jezsuita. Ma csak a szónak van ideje; lehet majd tettre is kerül; hagyjátok akkorra a nagy buzgó- ságot. Azt csak nem hiszem, — folytatja gúnyosan, hogy elannyira barátaim legyetek, miszerint tőletek várhassam a biztos utat, a szentté léteihez s a martyr- koronához. — Csodálom, — mondja Pósaházy, hogy bárki józanon a pátereknek ilyen cseledetein megiitödik. Csendesedjetek ti jámborok. Jérték és hagyjuk itt ez embert. Részeg ember elől maga idvezitőnk is kitért; már pedig ez a lelki kórság, mely ezen téritni vágyó páterek szivét győtri, avagy nem nagyobb baj-e a részegségnél ?!.... — Kegyelmeddel is majd igazitok, tudós professor uram s meglátom, hogy oly ékes és oly éles. lészen-e akkoriban is a kegyelmed nyelve, mint ezelőtt volt tudós könyveiben és a milyen most is ? . . . De én most csak Matkóhoz szólottám s ha ő nem mer vitára szállni: akkor vagy a maga gyávaságát, vagy eddigi állításai gyarló voltát ismeri el. Ha elszalad és engemet hagy itt a csatatéren, a győztes én vagyok. — Jól van, — mondja Matkó István, én felveszem a keztytit, nem azért, hogy kérkedni akarjak, avagy veled vitázni dicsőségnek tartanám: de mert meg vagyok győződve, hogy e napot határozta az Ur ostoba gőgösséged megalázására. Ne mondhassad, hogy vallásunknak csak legkisebb és érdemtelenebb szolgája is kitért volna előled. Nem saját talentumaimban, melyek kevesek, hanem az Urban bízom, ki az igazak ügye mellől nem tágit, és ki a kevélykedőket érdeme szerint megalázza. Sámbár nagy hévvel vont ki egv hosszú iratot melyen szokásos kérdései s betanult tételei voltak följegyezve. — Jól vagyon, — mond kevély orrhangon, tehát vitázzunk ez úttal az Úrvacsorájáról. — Nem úgy Mátyás, — mond Matkó István. A kihívó te valál; a fegyvert, általános szokás szerint, én választom. — Tessék ! — mondja Sámbár nagy elbizakodással; ne mondhasd, hogy valamiben akadékoskodtam. — Felelj tehát nagyfejig nagyfülü Mátyás, miért tartjátok a misét diák nyelvén? Nem azt mondja-e Pál apostol a korinthusbeliekhez küldött első levelében: „Inkább akarok öt szót hallani értelemmel, hogy egyebeket tanítsak, hogysem mint tízezret idegen nyelven?“ hosszú, nagyfülü Mátyás, erre felelj ! — Praestanter! Excellentissime ! kiáltja Pósaházy jóízűen nevetve. — Csak ne nevessetek olyan hamar, várjátok be a feleletet is, — mondja Sámbár mérgesen. (Folyt, köy)
