Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-01-22 / 4. szám
4 szám. 1910. január 22, „Amerikai Magyar Retoimátusok Lapja { i csak rabszolgák lettek és mindennap iimk-szakadtáig kellett dolgoz- niok, ha korbácsot; nem akartak kapni. Hej, de vágyódtak most vissza Szedresre, ahol, ha szegényen is, de maguk eniberségéből megéltek. Most tudták már, mi a magyar haza, amleyet elhagytak! No de segíteni nem tudtak a dolgukon s csak esténként, mikor halálos fáradtan összejöttek', panaszkodtál^ ki magukat egymásnak. Nem hogy öt-hat pengőt kaptak volna egy napra, de egy garast sem. Épen csak a napi táplálékért dolgoztak, a mit a nagy barna férfi csinált netrk. Keserves rossz volt biz ez, eleinte nem vette be a gyomruk, de később valahogy megszokták Czt is. Eljött a december, de nem volt az olyan hideg, mint otthon. Ott a délvidéken olyan melég van decemberben, mint nálunk szeptemberben szokott lenni, mikor szép ősz van. Összesen csak az történik, hogy néhány napig szakad az eső 3 a szurkos föld olyankor még rosszabb szagu, mint rendesen szokott lenni. Szegény Kerekes Istóknak nagyon nehezére esett már ekkor a dolgozás, pedig ő volt talán a legerősebb ember a szedresiek közid, de most csak úgy lézengett, mint őszszel a légy. A nagy barna férfi szutyougatta, hogy menjen dolgozni, de biz ő moccanni sem tudott az ágyából. Aliiig aztán a többi munkában volt, ő érte eljöttek és elvitték. Sohasem látta többé őt földi szem, a szedresiek el se búcsúzhattak tőle. Volt, — nincs. Mikor se másnap, se harmadnap nem került vissza Kerekes Istók, a magyarok megkérdezték Bojtorján Jánostól, hogy mi lehet- Kerekessel? Nagyot sóhajtott erre Bojtorján János. — Soh’se tudakolják azt kendtek, csak imádkozzanak. hogy magukkal ne történjék az meg. Kerekes Jstókot eltették láb alul. hogy ne fogyassza itt az eledelt. Ott lesz ő már azóta a föld alatt, ahol a többi magyar. El azért nem bocsájtották, mert akkor valahogy még kivackolódot volna innen és világgá megy s akkor mindenki megtudja, milyen szörnyű sorsa van itt annak, aki idekerül. Azért mondom kendteknek, nyugodjanak bele a sorsukba és ne nagyon okoskodjanak, mert majd a Kerekes Istók sorsára kerülnek még egészségesen. Aztán bízzanak a jó Istenben, majd kiszabadit az bennünket egyszer innen még. — Csak legalább az Isten igéjét hallgathatnék néha, — sóhajtott föl Dóka Mihály. — De mióta édes hazánkból elkerültünk, még az Ur igéjét sem hallottuk. — Hát próbáljuk meg, hátha hozatnának ide karácsonyra nekünk valami tisztelendő urat. Kérjük meg a felügyelőt, — mondta Péter János. A többi is helyeselte a dolgot s igy aztán a mi keveset már megtanultak ángolul, azon valahogy megértették a felügyelővel, hogy mit akarnak. Ez csak vállat vont s azt mondta: — Alrájt! Sokáig nem tudtak a dologról, azt gondolták már, hogy nem lesz belőle semmi, mig egyszer csak Bojtorján azt mondja nekik, hogy lesz már majd pap, de a kihozatala sokba kerül, hát ezért majd még mindegyikünknek három vasárnap is kell dolgozniok. Bizony ezen nagyon elrőkönyödtek a mi embereink, hanem hát ebbe is beleegyeztek, csakhogy a szentmisét, he!Ihassak. Szent Karácsony estéje előtt való reggelen aztán megérkezett egy spanyol pap, aki nekik másnap misét mondott az egyik szobában, amelyiket ez alkalomra kis kápolnává alakítottak át. Szerettek volna a mi embereink meggyónni is, de hát a spanyol pap egy szót sem értett az ő beszédjükből, akár a farnak beszélhettek. Legalább hát megáldoztak és az is egy kis könnyebbség volt nekik. Ezért az egy miséért aztán három vasárnap hajtották őket munkára, pedig úgy elkelt volna nekik az a kis pihenő hetenkint egyszer. Most tudták már. milyen áldás a vasárnap, amit pedig otthon sokszor csak a kocsmában töltöttek el, imádkozás és elmélkedés nélkül Mikor aztán január 16-án Dóka Mihály is rosszul lett és elbúcsúzott a társaitól, hogy soha többé viszont nem látja őket, akkor aztán a szedresiek nagyon gondolkodóba estek. Tavaly szeptember végén jöttek ide, most van január közepe, ha igy fogynak, 1908-ra egyetlen ember sem marad meg belőlük. Valahogy segíteni kellene 15. oldal. a dolgon, de sehogysem tudták a módját. Akármit kitaláltak és közölték Bojtorján Jánossal, az csak szomorúan rázta a fejét. —- Nincs innen menekülés, földiek. Ha a jó Isten nem küld egy nagy földrengést, árvizet vagy valami elemi csapást, hogy elpusztítsa ezt az egész istentelen telepet, mi meg nem menekülhetünk. így hát megint csak nyomorogtak tovább és dolgoztak mint a barmok. Márciusban kezdődött megint a nagy melegség s a mi embereink látták, hogy ezt a forró nyarat abban a levegőben aligha bírják ki. Tanácskozni kezdtek hát, hogy szökhessenek meg. Akárhová jutnak is ebből a pokolból, csak jobb, mintha biztosan itt pusztulnak. Mert mikor még Dóka Mihály elpusztult, akkor tél volt és tűrhető volt a hőség, de mi lesz itt júniusban, júliusban ? Azt talán csak a fekete rabszolga birja elviselni. Bojtorján azt mondta, hogy maga is esudálja. hogy nem égett ki az agyveleje az agyakoponyá- jából, de hát ő nagyon birós ember volt. Végre március vége felé kifőztek egy tervet, hogy szökhetnek meg. Már ekkor csak tizenhatan voltak, mert a cigánysori Veres Ferkó belefulladt egy nagy terpentines kádba, amibe véletlenül be- letaszitották. Mihelyes Istók pedig napszurásban halt meg munka közben. Ok hát tizenhatan összebeszéltek s mivel a nagy barna férfi nem értette a magyar szót, előtte tárgyalták meg a menekülés részleteit s azt végre is hajtották. Március 29-én este, mikor a munkából hazajöttek s a nagy férfi eléjük tette az ennivalót, Szatmári Józsi és Berkenye Pali. a kik katonaviselt emberek voltak s tudták, hogy szokás egv-egv ko- misz káplárt megpokrócozni, a nagy barna férfinek hirtelen a fejére vetettek egy takarót, a többi meg neki esett, betömte a száját es összekötözte. Persze rug-kapált az ángoly-ember, meg is harapta a Pali kezét, de a magyarok végre legyűrték és az ágyra jól lekötözték, hogy moccapni se birt. Most már a fiókját, ahová a magyarok pénzét, óráját és egyéb drágaságát tette volt, a zsebéből kivett kulcscsal felnyitották, a maguk pénzét cs egy s mását kiszedték, meg a Dóka. Kerekes, Veres és Mihelyes holmiját is, hogy ha hazajutnak, legalább emlékül odaadhatják a családjuknak. Volt még ott pénz. amit bizonyosan a magyarok munkájáért kaphatott az aa ember, ebből is elvettek annyit, amennyiről gondolták, hogy az ti- zenhatuknak jár. Most aztán neki készültek az útnak. Arról szó sem lehetett, hogy a ládájukat elvigyék, mert akkor azt mindenki meglátta volna, hogy szöknek, hát csak úgy mentek, mindenik csak a szerszámját vitte, mintha éjjeli munkába ment volna. Igy lopózhattak csak ki a telepről, külöu-külön s úgy akarták, hogy össze várják egymást, akik más utón mentek. De Péter János és Sós János valamerre eltévelyedtek s a többi már nem várhatta meg őket, mert tudták, hogy úgyis felfedezik szökésüket, Ezért hát éjfél előtt egy órával, mikor a telepről kivergődtek, tizennégyen neki indultak a fekete éjszakának. A szerencse az volt, hogy még sem volt olyan sötétség s igy : merre ut volt, arra mentek. Egész éjjel gyalogoltak s miután eg<>sz nap dolgoztak, iszonyúan fáradtak voltak mind. Egy erdő szélén aztán lepihentek, de már mozogni is alig birt ekkor. Gondolták, hogy kivid vannak a telep tulajdonosainak hatalmából s pihentek nyugodtan. Ez eddig csak rendben lett volna, de hát enni is kellene valamit. A gyomruk ugyancsak korgott valamennyiöknek, mert a tegnapi vacsorából, mikor az áugol-embert legyűrték, csak épen a kenyérdarabokat hozták el az előrelátók, a többi meg azt is ott hagyta s csak azon sietett, hogy mielőbb kijusson abból a gyehennából. Azt gyanították, hogy nem igen lesz jó emberek közé menni, mert azok elárulhatják őket, azon kellett hát iparkodniuk, hogy valami tanyára érjenek (azt itt farm-nak hívják! s ott talán pénzért csak kapnak valamit. Bokor Jani és egy Mics János nevű, alig 20 éves legényke ajánlkoztak arra, hogy ők elmennek elemózsiát keríteni, a többi várja meg őket itt. Ebben aztán meg is nyugodtak. Bokornak és Miesnek pénzt adtak, ők maguk pedig ott maradtak. (Vége köv.)
