Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-20 / 34. szám
34. szám. 1910 augusztus 20. 15. oldal. ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 1 W R EG E N V. $ Hü mind a vérpadig.-——Rajz a magyar reformáció idejéből. Irta: Juhász Sándor. II. RÉSZ. 2 Apa és fia. Biró Tamás szomorúan ment hazafelé, azon gondolkozva, hogy mi lesz most már? Az apja, az anyja vakbuzgó hívei a pápának. Mit csinálnak majd, ha megtudják az ő dolgát? A szülőitől nagyon félt, mert szerette őket s nem akart nekik fájdalmat okozni soha. Hátha azóta már tudják is, hogy mibe ártotta magát, hiszen Domokos atya bizonyosan odafutott hozzájuk, hogy bevádolja előttük. S csakugyan, mikor a kapuhoz ért, akkor surrant ki előtte az udvarból Páter Domokos gyorsan, mint a gyik. Odabent haraggal fogadják. Apja szemeiben a gyűlölet lángja villámlott, anyja sirt, de látta annak köny- nyein keresztül is hogy szánalom nincs a szivében iránta. Az öreg Biró Domokos, hatalmas szál ember, keményen, erős hangon szólt: — Mit tettél gyerek? Tamásnak szivébe nyilallott ez a hang. Hiszen ő nem tett semmi olyan rosszat, amiért őt most büntetés érhetné. Szelíden, nyugodtan mondta: — Azt, amit apám megtett volna. Fölpattant a székéről az öreg s úgy mordult meg, mint egv megbántott bika. — 'Én? Én? Te! Én? — Igen. — Megmentettem egy anyát egy nagy lelketlenségtől. Nem engedtem, hogy gonoszságot tegyenek egy védtelennel. — ügy, hát te azt lelketlenségnek tartod, gonoszságnak mondod? — Annak én apám! Mert az is! — Te gyergk! Te, tudod, hogy mit beszélsz? — Eszemen vagyok, apám. Bort se ittam máma. — Hát akkor mered esztelenséggel vádolni tulajdon egyházad papjait? Hát gonoszság az, ha azok a sátánnak fattyait kiirtják a földről? Akik megtagadták az egyedül idvezitő egyházat! — Én nem védeni őket, apám. Én nem követem őket. — Hát akkor miért mentél a segítségükre? — Mert nem akartam, hogy jogtalanság essék rajtuk. — Jogtalanság? Ami az egyházé, az az egyházé, azt az egyháznak jogában áll erőszakkal is elvenni! Az a a gyerek pedig az egyházé, azt az egyháznak vissza kell szereznie. — De hiszen az apja nem volt római katholikus. — Igenis az volt. Hiába tér ki százszor, azért csak az marad. Az a gyerek nem lehet más vallásu, mint római katholikus. Azért nagy bűnt követtél el, mikor elraboltad az egyháztól.-—- Bűnt? — Igenis bűnt! Mert annak a népnek veszni kell, ez az Isten akarata. Ez a pápa rendelete. És aki ezt megakadályozza, az nagy bűnt cselekszik. Azért azonnal tedd jóvá hibádat. Menj, rögtön ahhoz az elátkozott asszonyhoz, vedd el a gyerekét és vidd a templomba, hogy papjaink megkeresztelhessék! Tamás állott csak és nem szólt egy szót sem. Az öreg Bírót felingerelte ez a szótlanság, ő különben is ahhoz volt szokva, hogy kimondott szava azonnal teljesült. Rámutatatt az ajtóra. — Menj! Tamás szelíded válaszolt: — Ne kényszeritsen erre apám. — Hát nem teszed? — Nem tehetem. Nem. — Nem? — kiáltott s már ekkor a hangja riköltözött. — Nem? Tamás határozottan mondta: — Nem. Akhor odaugrott az öreg a fiához. Kinyitotta az ajtót s erősen, haragosan egyet lódított rajta, hogy az kivágódott az ajtón. ,— Hát akkor ki! Itten nincs helyed többé! III. RÉSZ. A jezsuita=kéz dolgozik. Reviczky Péter uram becsületes timármester vala, közönséges munkás ember, de azért nemes és tudományos, aki tiszteletes Bitai Sámuel urammal órák hosz- szát el tudott beszélni latin nyelven az üdvösség, meg a feltámadás mélyre ható de drága tudományáról. Szegénynek se lehetett éppen mondani, de azért főbíró Biró Domokos uramhoz képest biz ő szegény vala. De hát nem a gazdagságban van az üdvösség, mondogatta jó Reviczky Péter uram. És bizony ő nem is kívánkozott senkinek a boldogsága után. Megelégedett volt. Csak a leánya miatt bántotta a szomorúság. Hogy annak férje elhalt korán, egv árvával hagyván magára a szegény asszonyt, nagyon bántotta a szivét. Leányát szerette s annak a gyásza úgy érte őt, mintha tulajdon feleségét kellett volna újra gyászolnia, akit pedig már régen, nagyon régen elsiratott. Mikor a legközelebbi vasárnap Keviczkyék templomba készültek, azon vették észre, hogy Biró Tamás is hozzájuk csatlakozott. Nem hívták, nem kérték, de ő is abba a templomba ment imádkozni, ahová Keviczkyék. Valami nevezbetetlen vágyakozás vitte az újjászülettek hajlékába, ami talán nem volt most még egyéb mint puszta kíváncsiság. Ám, mikor tiszteletes Bitai prédikátor uram elkezdett beszélni az ő ékesszóló szavaival, elfogta a szivét valami édes érzés. Úgy érezte, hogy körülötte siilyed minden, eddigi élete, rokonai, papjai, tulajdon édes szülői elmaradnak, mélyen elmaradnak a mélységben, ugv érezte, hogy ő pedig emelkedik lassan-iassan. A közöttük levő távolság mindig jobban-jobban nő, már a kiktől elszakadt, alig látszanak, még egy-két perc s aztán örökre eltűnnek szemei elől . . . Tiszteletes Bitai prédikátor uram éppen a meg- igazulásról beszélt akkor. Olyan meggyőzően fejtegette, bogy senki sem elégséges a maga érdemével a megiga- zulásra. (Folyt, köv.)
