Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-13 / 33. szám
33. szám. 1910 augusztus 13. 15. oldal. ,.Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ Hü mind a vérpadig.-----Rajz a magyar reformáció idejéből. Irta: Juhász Sándor. I. RÉSZ. 1 Csődület az utcán. Valami csődület támadt az utcán. Egy jezsuita páter megállott egy szegletkövön és elkezdett perorálni: — Tekintetes, vitézlő és nagyságos uraimék. Becsületes céhmesterek, érdemes tímárok, ácsok, harangöntők, gyertyamártók. Ti is hajadonok és szüzek, va- lamintségesen minden rendű és rangú asszonyok, özvegyek és nem özvegyek. Ilyen hosszú volt a bevezetése. És az emberek megállották egy-egv percre, mert szokatlan volt előttük a prédikálásnak ez a módja és kiváncsiak lettek a törté- nendőkre. — Az én uram, az én kegyes Atyám, a szentséges pápa küldött engemet hozzátok ... Erre már haragra lobbantak körülötte. És hamarosan igy fordult a szó: — Kergessétek el. Lökjétek le onnan arról a kőről. Nem kell, ne beszéljen! A jezsuita pap csendesiteni akarta az embereket. — Legyetek jók. Hallgassatok meg. A ti javatokat akarom. Ne zavarjatok el, mert megbánjátok . . . De fölcsattant a hang mindenik ajkán: — Zavarjátok, lökjétek. Még azt meri mondani, hogy megbánjuk. Hát ki parancsol nekünk, szabad nemeseknek? Üssétek, kergessétek. Már-már megragadták, mikor valami történt, ami másfelé terelte az emberek figyelmét. Egy fiatal asszony fájó sikoltozással szaladt feléjük, karján egy kicsiny fiúcska szunnyadóit. Kétségbeesetten igyekezett a sokaság felé, szinte fuldokolt: — Ne engedjétek. Mentsétek meg. Ezek a papok el akarják rabolni tőlem! Vagy öt-hat barát állott meg a dühét visszatartani alig tudó tömeg előtt. És gúnyosan hordozták meg rajta tekintetüket. Vakmerőén mondták: — Keviczky Zsófia, add ide a fiadat! A sokaság morogni kezdett. Mindegyiknek a keze ökölbe kulcsolódott ismét.- Mondjátok meg, jó emberek, hol van ennek az asszonynak a gyermeke? Hadd vigyük magunkkal, mert ő a miénk! De Keviczky Zsófia eltűnt. A tömeg némán állt. A barátok kezdték a türelmüket veszíteni. — Hát megnémultatok? Mit álltok itt, mit bámultok? Összetörünk benneteket, ha nem engedelmeskedtek. Ekkor sikoltás támadt a sokaság háta mögött. Keviczky Zsófia húzódott oda kis fiával, hogy ott jobban meg legyen védve. Ám egy barát titokban mögé került s mig mindenki azzal volt elfoglalva, hogy ott elől mi történik, addig ő ügyesen kikapta anyja kezéből a kis fiút, ezért sikoltott olyan rémesen a szegény asszony. A barát az anya fájdalmával s a gyermek sírásával mitsem törődve, zsákmányával el akart futni, hanem egy erős kar feltartóztatta a tömegben, nem tudott tőle szabadulni. Kiizködtek, dulakodtak. Az erős ember megragadta a kis fiút és hirtelen ügyességgel kirántotta a pap karjaiból. De az hirtelen megragadta a kis fiú lábát és ekkor hátranézvén, megismerte feltartóztatóját. — Te vagy az, Biró Tamás? — Én ám, Páter Domokos, vagy ha úgy tetszik, Hamary Péter! — Hát hogy mersz engem megakadályozni az én szent és magasztos hivatásomban? — Mert gyűlölöm már a ti „szent“ és „magasztos“ hivatástokat. — Te gyűlölöd, te? _ — Igen, én, a hü, a jó r. katholikus, a pápának igaz követője. — De hisz ezt éppen a pápa parancsolá, amit mi cselekszünk. — Nem igaz. ő nem hamis ember, ő nem parancsolhat ilyeneket! — Milyeneket? — Hogy ezt az ártatlan kis fiút le kell szakitani az édes anyja kebeléről! — Pedig azt kell tenni, ő az oka különben is, ha erőszakhoz nyúlunk. Mért nem enged és adja ide szép szóra. — Hogy adná! Hiszen ő református. — Igen ő, de a gyermek apja? — Az is református volt. Abban a hitben is temették el. — Az is hamis munka volt. Mert ő római katholikus volt. — Da áttért a református hitre. — Át ám, csakhogy mink azt nem engedhetjük meg, hogy valaki áttérjen az ördög vallására. Tehát ez a fiú is római katholikus. Csak add ide, hadd vigyem magammal. — Nem adom. Mert ti pokoli dolgot müveitek. — A pápa parancsolja! — Hát akkor az se egyéb, mint a sátán, mint az Antikrisztus! — Sátán? Antikrisztus? Te mondod ezt Biró Tamás? Te? — Én, én, Biró Tamás. És ismét mondom, hogy aq, százszor is az, aki ilyeneket csinál! Ekkor a pap felkacagott kárörvendően, azzal eleresztette a kis fiúcskát, megfordult és indult előre. De visszatekintett hirtelen és megfenyegette Biró Tamást. A fiatalember mögtörölte megizzadt homlokát s nagyot sóhajtott. Azután oda adta a kis gyermeket édes anyjának. Oh, hogy sikoltott az föl örömében! Hogy ismét övé az ő kis fiacskája! Sirni kezdett és zokogott. Aztán megragadta Biró Tamásnak a kezét: — Köszönöm, én szabaditóm, én megmentőm. Mondd, mivel háláljam meg jóságodat? Biró Tamásnak elborult az arca és olyan szomorúan nézett a hálálkodó asszonyra: — Csendesülj jó asszony. Jó szívvel tettem, amit tettem. Érte nem kívánok semmi jutalmat. Meglehet azonban, hogy valamikor én is rád szorulok. Majd akkor segíts meg te is úgy, mint én téged. (Folyt, köv.)
