Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-06 / 32. szám
32. szám. 1910 augusztus 6. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja*’ 9. oldal A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. Y. időszak. I. A vallásjavitástól a legújabb időkig. (1517—1896.) X. A z u j idő'. LXIY. Az iskolaügy vezetése felett folytatott kérdés miatt a szabad szellemű kormány erős meghasonlásba jött a pápával 1881*—84; de ekkor a papi párt jött túlsúlyba, s azóta az iskolák és a jótékonysági intézetek teljesen ennek a pártnak a rendelkezése alatt állanak. Némi gyökeret a protestantizmus is vert az újabb időkben Belgiumban. Hollandiában hasonlóképen teljes vallásszabadság uralkodik. A reformátusok egy része ma is hiven ragaszkodik a kálvini igazhitüséghez; de a többség a szabadabb theologiai irány mellett küzd. Az állam az egyetemeken megszüntette 1876- ban a hittudományok taníttatását; ezért a kálvinisták Amsterdám- ban alapítottak 1880-ban szabad református egyetemet. Németországon a francia forradalom után jelentékenyen megerősödött a katholikus egyház." Régi szervezete a forradalom következtében felbomlott; az egykori papi fejedelemségekkel egyes német fejedelmeket kárpótoltak. Az uj felosztás következtében néhol katholikusok által lakott vidékek protestáns fejedemek birtokába jutottak; másutt megfordítva, protestáns községek kerültek katholikus kormányok fenhatósága alá. Már csak ennélfogva is békés együttélésre voltak utalva a két felekezet hivei. A katholikus egyház főkormányzói szigorúan örködnek, hogy egyházukban a szabadabb szellem gyökeret ne verhessen. F. o. Boos Márton lelkészt, a miért a Luther-féle megigazulási tant ismerte el helyesnek, de a nélkül, hogy ő távolról is Luther híveihez akart volna csatlakozni, kiüldözték Bajorországból, Ausztriába, innen a rajnai porosz birtokokba, hol 1825-ben meghalt: Báró Wessenberg konstánci püspök-helyettest, minthogy ez a bucsujárás, közjárdalatok és az ünnepek tekintetében némi megszorításokat akart keresztülvinni,- másfelől az egyházi beszédek tartását és a vallásoktatást sürgette és az isteni tiszteletbe német énekeket is bucsusztotott kétszerre megválasztása után sem erősítette meg a pápa püspöki székében, ha csak bocsánatot nem kér. De Wessenberg az előbb követett szabad s nemzeties irányhoz hü maradt haláláig (jTSöO). Gr. Szedlniczky boroszlói püspök(fl871) lemondott 1840-ben főpásztori állásáról, hogy az evangéliumnak élhessen háborítatlanul. Schmidnek májnci érsekké választatását (1849) a jezsuiták megsemniisittették a pápa által, főként a miatt, mert nyíltan kijelentette, hogy ő édesanyját azért, mert az evangélikus, nem gyűlölheti. Sok müveit katholikust megbotránkoztatott Arnoldi trieri püspök azzal, hogy Krisztusnak varrásnélküli köntösét a hívek tisztelete tárgyául kitette (1844. aug.—okt.). Több mint egy millió katholikus zarándokolt ide, imádkozandó az Isten köntöse előtt; midőn pedig elhíresztelték, hogy itt a kölni érsek unokahuga Droste grófnő sántaságából kigyógyult, ezerek mentek oda csodás segély nyerhetése végett. A müveit katholikusok pirultak, hogy főpapjaik még a XIX. század közepén is ilyeneket tesznek és hirdetnek; Konge és Cserszky katholikus káplánok hírlapokban, majd külön iratokban felszólaltak; ezek folytán az érsekkel s pápával meghasonlottak és az u. n. német katholikus egyházat alapították (1845), mely nem ismerte el a pápát fejéül, az istenitisztelet nyelvéül a latin helyett a németet tette. Pár év múlva 60,000 hive volt ezen felekezetnek; de az 1848-iki forradalom erősen beleártván magukat a felekezet vezetői, a forradalom elnyomatása után —15 évre ezen felekezet is jó részt megsemmisült. Nagy gondot fordítottak a püspökök Németországon arra, hogy a papnöveldékből a jezsuiták szellemétől áthatott papság kerüljön ki; a különféle vallási társulatok, legényegyletek s ilyenfélék szervezése által pedig a nagy tömeget teljesen befolyásuk alá kerítették. Az újabb időkben tapasztalja már minden német protestáns fejedelem, hogy a katholikus párt politikai hatalommá nőtte ki magát az illető tartományokban. A porosz kormánynyal erős összeütközése volt a harmincas években egy-két püspöknek a vegyes házasságból származó gyermekek vallása ügyében. A kölni, majd a poseni érsekek Vischeringi Droste és Dunin meghagyták főpásztori leveleikben papjaiknak, hogy az olyan vegyes házasságokat, a melyekben a protestáns fél meg nem Ígéri, hogy minden gyermeküket katholikusokká nevelendik, ne áldják meg s ünnepélyesen ne adják össze. A porosz kormány ezen intézkedést előbb szelíden, utóbb a két főpap elfogatásával s hivataluktól való kitétellel igyekezett vissza vétetni (1837—-39). Még erősebb küzdelem fejlett ki a porosz kormány és a katholikusok vezéremberei között a hetvenes években. A porosz király a pápával 1821 ben kötött egyezmény értelmében két érseki és hat püspöki széket szervezett s úgy ezekről, mint általában a kormányzása alá tartozó katholikus egyházakról nagylelküleg gondoskodott. Utóda pedig IV. Frigyes Vilmos mondhatni tulengedékeny volt a pápa iránt; kerülni akarván a vallási és egyházi élet terén a béke s nyugalom megzavarását. Meg is voltak Róma és Porosz- ország egymással — a vegyesházasság ügyében keletkezett harcot eltudva — szép békességben. Hanem Poroszországnak Ausztria felett nyert fényes győzelme (1866), majd a protestáns német császárság felállítása 1871-ben erős szálka volt IX. Pilis pápa szemében, és ha már az események ilyetén módon való fejlődését nem akadályozhatta meg, legalább annyit elvárt volna az uj német császártól, hogy — mintegy váltságdíj fejében —, segítse őt vissza az egyházi állam birtokába. S miután erre Vilmos császár és kancellárja Bismark nem volt hajlandó, a poroszországi katholikus papoknak a képviselőválasztások alkalmával kifejtett izgatásaik folytán egy erősen összetartó katholikus politikai párt — az u. n. centrumpárt — jött létre, mely az állami ügyek vezetésében a döntő befolyást minden áron a maga részére igyekezett biztosítani. Bismark ezen túlkapások ellenében meg akarván a birodalmat védelmezni, törvényt hozatott (1872), mely a jezsuita-rendet a német birodalom területéről kitiltja. A pápa fenyegetőleg, s császári szék felforgatását jóslólag lépett fel Vilmos ellen, Bismark erre az u. n. májusi törvényiekéi felelt (1873), melyek az államot a katholikus papság nevelésébe és alkalmazásba való beleszólásra feljogosítják s melyekkel kezdetét vette az egy évtizeden át nagy hévvel folytatott a kultur-harc. A püspökök nem engedelmeskedtek a májusi törvényeknek; a kormány pedig pénzbírsággal, börtönnel, hivatalból kitétellel akarta őket az engedelmességre szorítani. Pius a császárt, a ki (a pápa levele szerint), valamint minden megkeresztelt ember némileg legalább a pápa fenhatósága alá tartozik, levélben figyelmeztette, hogy a katholikus egyház üldözése által saját trónját ássa alá. A császár erre válaszában kifejezte békeszeretetét, de egyszersmind azt is, hogy az ő evangéliumi hite nem engedi meg az, hogy Istenhez való viszonyában Krisztus Urunkon kívül más közbenjárót is elfogadjon. A következő évben még szigorúbb törvények hozattak, melyeket a pápa mind elvetett, a katholikusok gyűlöltek és melyek miatt Pius a császárról mint második Néróról, ujabbkori Attiláról, Dioklecziánról szólott; egy rajongó pedig Bismark ellen gyilkossági merényletet kísérlett meg. Közben a centrum-párt a birodalmi gyűlésben hova-tovább erősebb lett; a papság hiven támogatta püspökeit, a katholikus nép a maga papjait: igy azután a porosz kormány is hajlandóvá lett az uj pápa békét kínáló jobbját elfogadni, s a kultur-harcnak, a katholikus egyház részére tett engedmények árán véget vetni. (Folyt, köv.)
