Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-06 / 32. szám
„Amerikai Magyar Eeformátusok Lapja“ 5. oldal. 32 szám 1910. augusztus 6. A megbocsátásról. Alapige: Máté VI: 12. A vétkek megbocsátása olyan fontos dolog, hogy azt az Ur Jézus felvette ama hat kérés közé, melyeket naponként szivünk mélyéről kell elimádkoznunk. Fontossága már ebből kitetszik. Ez az a feltétel, mely nélkül senki se juthat a mennybe, és a mely nélkül boldog társadalmi élet nincs az emberek között. Az emberek nagyon is sokat beszélnek megbocsátásról, de gyakran felületes módon, a mikor is a megbocsátáshoz szükséges előfeltételeket vagy egyáltalában nem ismerik, vagy egészen figyelmen kívül hagyják. Igazi megbocsátást nem lehet csupán szavakkal elintézni, hanem annak a szív érzelmén kell alapulnia, mely a szavaknak tartalmat és nyomatékot ad, és e kedélyállapot szükséges annál is, a ki megbocsát, annál is, a kinek megbocsátunk. Minthogy e tárgyról oly sok téves nézet van forgalomban, Jézus szavai arra indítanak engemet, hogy beszéljek előttetek a megbocsátásról. I. Ha mindenek előtt azt kérdezzük: ki bocsáthat meg vétket? ezt feleljük: Isten. O hozzá irányitja az Ur Jézus szivünket ez imában és tanít, hogy igy szóljunk Istenhez: bocsásd meg a mi vétkeinket. Nincsen olyan vétek, mely ne az isteni felség ellenére lenne. Az ő igazságosságát, fenségét és szentségét sérti és sebzi minden vétek. Ha meglopom, megcsalom, becsapom, megrágalmazom, elárulom és megkárosítom embertársamat, nem csupán ő ellene, de épen oly mértékben Isten ellen is vétkeztem. Ezért mondja Dávid is az 51-ik zsoltárban: Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a te szemeid előtt (6- v.). Minden száj bedugassék és az egész világ Isten ítélete alá essék (Róm. IILrp). Azért" csak Isten bocsáthatja mega vétkeket. És ha a zsidók bosszankodnak Jézusra és azt mondják: Ez káromlást szól, mert bűnöket bocsátott meg (Máté IX: 3, 2), igazuk lett volna, ha Jézus maga is nem lett volna Isten De ő elmondhatja: a ki engem lát, látja az Atyát (Ján. XIV: 9); a mennyiben ő maga is Isten, megbocsáthatja a vétkeket is. Isten magának tartotta fenn a bünbocsánat jogát és igy szól az emberekhez: Eltörlöm álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak (Ézs. XLIV: 22). Vagy: No jertek, törvénykezzünk. Ha bűneitek skár- lát-pirosak, hófehérek lesznek és ha vérszinüek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú (Ézs. 1:18). Ha minden vétek ellenére van Istennek és ennélfogva tulajdonképpen csak ő bocsáthatja meg azokat, ez mégse zárja ki azt, hogy az ember is megbocsásson. A hol az emberek vétkeztek egymás ellen s megsértették egymást, ott következik a megbocsátás. Önmagában s önmagától persze az ember egy vétket se bocsáthat meg, de ellene vétő embertársának annyira megengedheti azokat, hogy nem tartja számon, haragot nem táplál, bosz- szut nem áll visszatorlással nem él, hanem könyörületességet, szeretet, jóakaratot tanúsít. S egyenesen ezt teszi az Ur Jézus előtti megbocsátásunk feltételévé, mikor ezt mondja: Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennye Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket (Máté VLrs). II. Másodszor azonban az a kérdés: kinek bocsássunk meg ? Erre mindenek előtt igy kell válaszolni: minden embernek. Isten igéje eléggé határozottan mondja : Szesessük ellenségeinket ! (Mát. V: 44). A szeretet eleve kizárja a haragtartást és bosszú- állást. De ha a megbocsátásnak olyannak kell lenni, mely a valódi kibékülést létre hozza, akkor két dolog tartozik ide. Ha a megsértett kész megbocsátni, de a sértő nem látja be vétkét és újabbakkal tetézi azt, akkor valódi kibékülés lehetetlen. Ilyen csak akkor lehetséges, ha az, a ki yé(kezett, vétkét beismeri és megbocsást kér; ezért tanit Urunk Jézus, hogy Istentől kérjünk bocsánatot. A ki kér, kap. Nagyon sok bűnös van a világban, a kiknek a jó Isten nem bocsátja meg vétkeiket, egyszerűen, mert nem ismerik be azokat és megbocsátást se keresnek azokért. A hol csak könnyedén és minden körülmények között megbocsátásról beszélnek, a vétek ismerete és a feletti megbánás érzete nélkül, ott kinevetik az igazságosságot; az úgynevezett megbocsátás csak szavakból áll s nincs megmentő és kiengesztelő ereje. Az ilyen megbocsátás nem sajátja az Isten országának. A világ megelégedhetik az ilyen megbocsátással is; de ez nem elégiti ki a szent Istent, a keresztyén igazságosságot és igazságot. Ha a világ a megbocsátással dobálódzik, ma egymás haját cibálják s egymást a sárga földig lepocskondiázzák, holnap meg egymás társaságában njjonganak barátságos koccintgatás mellett, ez nem valódi megbocsátás, hanem csak torzképe annak- A valódi megbocsátás előfeltételezi a vétek ismeretét, az a feletti megbánást és a komoly vágyakozást, hogy a bűn terhétől megbocsátás utján megszabaduljon. III. Ilyen megbocsátásnak aztán áldásos következményei vannak. Az a bűnöst ismét Isten közösségébe viszi, uj emberré teszi, a ki Isten utaiban igyekszik járni. S az emberek szivét is közelebb viszi egymáshoz és igazi testvéri közösségbe köti. A megbocsátás lelkeket menthet meg és az életet kellemessé teheti. Persze a véteknek minden földi következményeit nem szüntetheti meg. A kereszten levő lator megbocsátást nyert, lelke megmentetett, de ez nem kímélhette meg attól, hogy mint akasztott ember haljon meg. Valaki korhelysége és feslettsége által tönkre teheti testét, ám igazi bünbánat által megbocsátást nyer, lelke végre boldog lesz, de talán vétkeinek következtében időnap előtt hal meg. Némely gonosztevő, mikor feg3'házba jut, elismeri vétkeit, szánja-bánja azokat és megbocsátást nyer, de ez nem mentheti fel a fegyház büntetésétől és szégyenétől, így az igazi megbocsátás nem szüntetheti meg a vétek minden következményeit, melyeket az ember magának szerzett, de sokat jóvá tehet, a szív békéjét helyre állíthatja és az ember előtt a menny kapuját feltárhatja. Boldog azért az, kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Ur bűnt nem tulajdonit (Zsolt. XXXII: 1—2). Ámen. Külling J. után Székely Sándor, columbusi ref. lelkész. Isten neve. Egy tiszt a következőkép beszéli el, hogj'an szállt egyszer egy komoly figyelmeztetés következtében magába: „Egy napon a hajó fedélzetén tréfálkoztam több fiatal emberrel, miközben átkozódva emlegettem Isten nevét; rendes szokásom volt ez. Hirtelen nevemet hallottam kiejteni, melyet valamit elbeszélve, én magam mondtam meg. Megfordulok, kérdezve, ki hivott; hiába. Valamivel később újra hallom nevemet. Abba az irányba fordulok, melyből a hang jött. Ott ült egy ur, olvasásba mélyed- ve. Mégis megkézdeztem: „Ön hivott engem ?“ „Igen, én voltam az“, válaszolt és tovább olvasott. Megharagudtam s ezt ki is fejeztem előtte„Szokásom ez“, mondotta az ur. „Nagyon kérem, tartsa tiszteletben a nevemet.“ „Ön meg a mindenható nevét nem tartja tiszteletben“, válaszolta az idegen ur komolyan. „Ön tréfálkozásaiban oly gyakran emlegeti az Isten nevét hiába, mért ne ismételgethetném én is az önét ? Megragadtam kezét és megköszöntem- —- Ennek az esetnek köszönhetem megtérésemet.
