Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-30 / 31. szám
31. szám. 1910. julius 30. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal. A hatvágás. — Irta: Kecskeméty István. — I. Bodor Lula. (1) Mikor a nagysága már a harmadik szomszédasszonyának panaszolta el, bog}' milyen rosszak ezek a mai cselédek: Bodor Lula, a szolgáló, éppen akkor tette a törvényt javában a kutnál, hogy azt mondja, hogy milyen rosszak a mai nagyságák. Egész nap semmit sem csinálnak, csak a díványon hevernek, vagy magukat szépítik, meg a szegény cselédet kunérozzák. Mikor valami szerelmes levelet kell hozni vagy vinni, mikor az urat kell valamivel elbolonditani, akkor „édes Lillám igy, édes Lulám úgy“; hanem bezzeg, ha valamit rosszul tesz a cseléd, vagy ha későbbre ér haza, mint az asszony várta, van akkor hadd el hadd! A szeme kisül az ember lányának, olyan szavakat mondanak neki azok a finom módis nagyságák. Szó köztünk maradjon, van is ebben valami igaz. Hanem azért Bodor Lulát nem kell félteni. Megfelel ő magáért. Nyelvét sem szokta zár alatt tartani, sőt szorgalmasan gyakorolja. Szembeszáll a legsárkányabb nagyságával is. Valami nagy becsülete egyiknek sincs előtte. Egyért azért, mert magát valamennyinél szebbnek tartja. No mert nem is épen az utoljából való fehérnép a Lula úgy ábrázatra, meg formára nézvést! Másrészt meg azért, mert sok asszonynak sok gonoszságát kitapasztalta már életében. Elvi erejű meggyőződése volt, hogy az asszony mind rossz, amennyi van. — Hej, ha azt az urak mind tudnák, amit mi; beli repülnének a nagyságák kifelé! Most épen azt magyarázza a többieknek, hogy ha a nagyságák mind ilyenek, mért legyenek jobbak a szegény cselédek? Egy húsból, egy vérből vagyunk mindnyájan, egyformán halunk meg mindnyájan, hát egyformán is élvezzük a világot mindnyájan. Ez az igazság! — Ez a’, feleltek rá a lányok egy szívvel és szájjal. — Az én nagyságám a bőrömet is lenyúzná, szólt közbe a Nap korcsmárosék Zsuzsája, csakhogy neki több jusson parádéra; de én meg kilopom a szemefényét is, azt az egyet megmutatom, még ha hétfejii sárkány- nyá változik is! — Jól teszed Zsuzsa, jól teszed! Biz’ mink se engedjük a ám a bőrünket lenyúzni! — Ugyan, hogy tudtok igy beszélni? — szólt most közbe a Vágóék Márija, aki eddig szótlanul hallgatta a cselédek országgyűlését, iparkodván serényen a sok csebren áthatolni, hogy meríthessen s menjen haza. — Uhuhu, a kegyes Máéi! kiáltottak a lányok kacagva. Ne eresszétek a kúthoz, hadd kapjon ki ő is egyszer már! A hizelkedő, a cselédek megrontója. Ha te olyan hizelkedő nem volnál, mi tőlünk sem mernének annyi dolgot kívánni az asszonyok. — Hagyjatok nekem békét . . . —, Jól van jól, de elébb Ígérd meg, hogy vasárnap élj ősz a táncba. — Nem megyek. — Hát legalább válassz te is baka szeretőt . . . —Nem szégyenlitek ilyet mondani? Kissé el is pirult a szegény kis Mári, ami különben nagyon illet neki. Szelíd két fehér orcáján mintha rózsák nyíltak volna. De csak egy percre. Aztán nyugodtan utazott tovább a kút felé, egyen kint hárítva el ut- jából az elé rakott akadályokat. Mikor már majdnem a célhoz ért, elébe állt Bodor Lula. Arca mintha pirosabb lett volna a szokottnál, szemei mintha szikráztak volna. Gúnyosan szólt: — Hát csak nem választasz baka szeretőt, Bándi Mári? Talán huszár kellene, mi, he? Ne busuíj Bándi Mári, lesz az is. Tudod-e már, hogy ősszel berukkolt Bakó Mihály a huszárokhoz? Hogyne tudnád! Élheted vele világodat. — Kedves Lulám, tudod, hogy én nem állok utadba, felelt Mári szelíden, hát mért haragszol igy én reám? — A szelid szavak egy kissé megakasztották a vihar kitörését, de nem sok időre. Csak épen annyira, hogy Mari megtölthette korsóját s elsiethetett a tereferélő csoportból. De még jó be sem fordult az utcába, már megeredtek a nyelvek, kivált a Bodor Luláé és kitört a zivatar. Csúfolták, kiabáltak utána, szidták, közben meg iszonyú vihogással dévajkodtak a velük levő darabontokkal, a kegyes Máci bosszantására. A kegyes Máci azonban ezzel mind nem törődött, hátra sem nézve sietett haza. Az ő asszonya ennek folytán nem szidta a szomszédban a mai cselédeket. Bodor Lula pedig, látván a közhangulatot, kezdte kegyes Márit eláztatni. — Tudjátok, lányok, ilyen rossz nincs is több, mint ez a Mári. Mégis milyen szentnek tetteti magát! Majd meghal az után a Bakó Misi után, mégis azt mondja, hogy ő nem áll az én utamban. No ne is álljon, mert ha még emberére nem akadt, bennem arra talál! Hiába szenteskedika lelkem, hiába festi magát olyan fehérre, Misim szivét tőlem el nem fordítja. Tudja ő azt nagyon jól. Hanem tudjátok mibe spekulál? A Misi anyja éppen olyan farizeus, mint ez a Máczi, hát annak a szivét akarja megvenni. De meg is vette. Mert ha arra a vén banyára lenne bízva, Bakó Mihály meg Bándi Mári már régen egy pár volna. Csakhogy abból nem lesz semmi. Gyermek korában még Misi szive is hajlott felé, hogy milyen szelid, milyen serény, milyen istenfélő. Persze ez mind csak tettetés volt. De tettetheti most már magát! Megjött a Misi esze. Most már nem az aféle alamuszi farizeus kell neki, hanem az ilyen vig, eleven lányok e, mint mi vagyunk. Majd meglátjátok, milyen nyalka huszár a Misi! Csak aztán el ne csábítsátok. Hát, bevallom, ez elég hosszú előadás volt; de tessék elhinni, néha még hosszabbakat is tartanak ennél a cselédlányok a kutnál. Amire élő bizonyság a Braun Adolfné nagysága, aki már a negyedik szomszédasz- szonynál is letárgyalta a mai cselédeket, mire a Lula szolgáló meg a János darabont hazavetődött a vizzel. A nagysága szokott szelídségével figyelmeztette őket erre a nagy késedelemre; mire János, íetévén a csebret, sietett elkotródni, mert mint aféle férfiember, az ilyenkor bekövetkező tárgyalásokban nem szeretett részt venni. De Lula szinte örömmel várta, hogy no mi következik most. Neki kedves időtöltés volt az ilyen. Először is, a mig a perelés tart, addig a dolog szünetel. Másodszor meg, ami a legfőbb, igazán mulatságos, mikor ketten kezdik, aztán mindjobban beletüzesednek a tárgyalásba. (Folyt, köv.)
