Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-07-23 / 30. szám

30. szám. 1910 julius 23 9. oldal „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. V. időszak. I. A vallásjavitástól a legújabb időkig. (1517—1896.) X. A z u j idő. LXII. Egy törvény, egy hit, egy nyelv legyen az egész birodalom­ban ez a cél lebegett ő előtte. A bibliatársaság működését be­szüntette; a protestáns hittérítőket kiűzte s elnézte, hogy Lií- landban 70,000 lutheránus szegény jobbágyot álnokul az orosz egyházhoz csaltak át. A poloczki zsinaton (1839) pedig mintegy két millió alattvalója, kiknek ősei— mint mondatott — csak erő­szakosan vitettek át az egyesült görög-katholikus egyházba, visszatért a keleti anyaegyházba. Ugyancsak ő alatta az orosz egyházban levő különféle felekezetek és szakadárok is szigorú bánásmódban részesültek. II. Sándor a jobbágyok milliót szol­gai helyzetükből felszabadította (1871) sreményt nyújtott, hogy a keresztyénség ügyének óriási birodalmában jó szolgálatot teend, a mennyiben a nép oktatása ügyében több üdvös intézke­dést tett és úgy mutatkozott, hogy őszintén barátja a vallássza­badságnak. Egyik fia nőül vehetett egy mecklenburgi herceg­nőt (1874), a nélkül, hogy követeltetett volna tőle evangélikus vallásának a keleti vallással való felcserélése. Á sváb földről déli Oroszországba költözött protestánsok megkedveltették az ottani parasztokkal is a bibliaolvasást. Az ezt gyakorlókat Stundistáknak nevezték; s minthogy ezek a ké­pek tiszteletével felhagytak, az orosz papok részéről többször zaklattattak. A lengyelek 1862-iki felkelését a cár kormánya felhasználta arra, hogy annak leveretése után 140 katholikus kolostort eltöröljön, néhány katholikus főpapot Szibériába űzzön, azt hozván fel okul, hogy a felkelés tüzét a katholikus papok és szerzetesek szították. A miatt a pápai szék meg is szüntette hosszabb időre az orosz udvarral való összeköttetést, melyet csak XIII. Leo állított ismét helyre II. Sándor cárnak a nihilis­ták által történt kivégeztetése után (1881). III. Sándor alatt a keleti tenger partjain lakó protestánsok többféle zaklatásoknak voltak kitéve; a finnek és németek ősi jogaikban s polgári szabad­ságuk élvezetében többször háborgattattak. A XIX. század folyama alatt a török uralom alatt volt dél­európai és kisázsiai keresztyén népek is megmozdultak. Görög­ország az 1821-ben indított szabadságharca által kivívta a törö­kökkel szemben függetlenségét, 1833-ban pedig függetlenné lett a konstantinápolyi pátriárkliával szemben. A bolgárok 1872-ben kieszközölték, hogy külön érsekséget képezzenek, majd kivívták politikai függetlenségüket is. Az örmények közé németek és amerikaik vitték be az örmény nyelvre lefordított bibliát. Az ezt olvasók nem akartak egyházuktól megválni, de a pátriárka zak­latásai folytán úgyszólván kényszerültek. A török kormány 1847. ben elismerte az Arméniában, Szirában s a szomszédos tartomá­nyokban keletkezett s mindenfelé egyre erősbödő evangéliumi gyülekezeteket a pátriárkától független testületnek. Újabban a született törökök is átléphetnek a kér. egyházba, miután a szul­tán, hála fejében azon segítségért, melyet neki a krimi háború­ban az angolok, franciák nyújtottak, a különböző vallások egyen­jogúságát kimondotta (1856). Csakhogy az Izlam híveinek vallásos gyűlöletét a szultán engedélye nem lohasztotta, sőt minden kedvezmény, mely kele­ten a keresztyéneknek nyujtatik, újabb lángra lobbandtja a törökök dühét, s kegyetlen mészárlásokat követnek el Krisz­tus hívein, mint p. o. 1860-ban Damaskusban és a Libánus hegyén lakó maronitákon, legközelebb az örményeken. Német, angol és amerikai kereskedők sűrűn érintkezvén Kis-Ázsiával, ezen a réven bejutottak oda a protestáns hittérítők is; a nagyobb varosokban iskolákat alapítottak s ezek által szép hódítást tesz az evangélium. IV. Frigyes Vilmos porosz király, az angol püs­pöki egyház fejeivel egyetértőleg, Jeruzsálem ben protestáns püspöki széket alapított (1841), oly célból, hogy a központjává legyen a keleti protestánsok között működő s működendő, állan­dó vágj' vándor-lelkészi hivataloknak, a keleti zsidók megtéríté­sében fáradozó misszióknak. Az első püspök Gobat (fl879) szép sikerrel végezte ottani tisztét. A jeruzsálemi püspököt felváltva a porosz és angol kormány nevezi ki, egyszer a porosz, másszor az angol papok közül. Nyugaton a katholikus egyház bámulatos tevékenységgel működik egykori hatalmának visszaszerzésén, mitsem törődve azzal, hogy a világ megváltozott s hogy a népeknek a régi tudat­lanságba s bigottságba való visszasülyesztése alig vihető keresz­tül. A mint vH- Pius I-ső Napoleon leveretése után fogságából kiszabadulva, Rómába visszatérhetett, első gondja volt a jezsuita­rend visszaállítása (1814), melyre őt— mint mondá — fejedel­mek és népek minden oldalról sürgetve kérték. Utóda XVI. Gergelj' a lelkiismeret szabadságát egyik bullájában képtelen­ségnek nyilvánította (1832); a bibliát-terjesztő társaságokat pedig ő is, mint már előtte VII. Pius, pestisnek, az újítók isten­telen makhinációinak s oly találmánynak nyilvánította, mely által a vallásnak alapjai is megrendittetnek. Megnehezült a pá­pák helyzete különösen Olaszországban, hol a nép egy eyységes és szabad nemzetté akart alakulni, de a melj' törekvéssel szem­ben a legfőbb akadályt épen a pápák képezték. A 20-as és 30-as években különféle összeesküvések és forradalmak keletkeztek e miatt Olaszországban, melyeket a pápák véres kézzel fojtottak el s midőn XVI. Gergely meghalt (1846), az egyházi állam bör­tönei szabadságért lelkesülő előkelő olaszokkal voltak tele. Az uj pápát IX. Piust (1846—1878) nagy örömmel s lelkesedéssel üdvözölte az olasz nép a pápai széken, általa reménylvén hazá­juk egységének és szabadságának kivívását. Pius kezdetben eléggé szabadelvűnek is mutatta magát, de midőn 1848-ban az olaszok ama régi vágyának teljesítésére került volna a sor, cser­ben hagyta őket; viszont ezért őt a rómaiak elűzték s a köztársa­ságot kikiáltották. Az olasz forradalom leveretése után, a francia köztársaság elnöki székében ülő, de már ekkor a császárság elnyerésén mun­kálkodó s e célból a francia kath. papság támogatását megnyerni törekvő Napoleon közreműködésével, Pius visszatért R imába (1850. ápril 12); ez időtől fogva ismét a papság uralkodott Olasz­ország nagy része felett, erősen üldözve úgy a politikai, mint a vallási téren a szabad szellemet; a mint e felöl eléggé tanúsko­dik a Mádiai házaspár esete ToskánáOan, a kiket, mivel házuk­ban isteni tiszteletet engedtek tartani s ily alkalmakkal a bibliát olvasták, több évi fegyházra Ítéltek. Csak Piemont királya Vik­tor Emánuel s ennek kormánya küzdött a sötét szellem s az ezt ápoló jezsuiták ellen. Itt a valdiak a katholikusokkal egj'enlő jogokot nyertek, behozatott a polgári házasság, s több zárda el­töröltetett, miért is Pius átokkal sújtotta (1855) Piemont vezérlő államférfiait. III. Napoleon 1859 ben az olaszokkal szövetségre lépett, Ausztriának együtt hadat izentek, attól Lombardiát visz- szafoglalták, néhány évvel későbben Velence is egyesült a szabad Olaszországgal, a francia helyőrség Rómát 1866-ban odahagyta, a nápolyi királyságot Garibaldi hős csapatával elfoglalta s igy egész Olaszország Viktor Emánuelnek, majd fiának Umbertonak kormánya alatt egységes s alkotmányos országgá lett; a király székhelyét Turinból Rómába helyezte át (1870), a hol meghagya­tott a pápa is, sőt a kormány évdijat is elrendelt számára, melyet azonban sem Pius, sem utóda XIII. Leo nem fogadott s nem fo­gad el, hanem a pápai udvar költségeit az összes katholikusok közt begy ülő, évenként több millió írtra rugó u. n. Péter-fillé- rekből fedezik. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom