Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-09 / 28. szám
4. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 28. szám. 1910. július 9 Egyenesen az Úrhoz! Irta: H. A. Johnston. Lent a maláji félszigeten nagy és figyelmesen hallgató gyülekezetnek prédikálta egy misszionárius az evangéliumot. Több, mint harminc éve volt már azon a vidéken s szokása volt hosszabb — hat hónapra is terjedő — kirándulásokat tenni a különböző tartományokba. Mikor tulajdonképpeni állomásán, Bangkokban, meglátogattam, éppen egy ilyen utazáshoz készülődött ismét és saját szájából hallottam a következő történetet: Néhány év előtt egy oly vidékre jutott el a maláji félszigeten, amelyet azelőtt még soha nem ösmert s nagyon meg volt lepetve, mikor hallotta, hogy ennek a tartománynak kormányzója hisz Jézusban. Tudakozódott, volt-e már ott valaha misszionárius és tudomására jutott, hogy Isten igéjét ott még soha senki nem prédikálta. De sok idő előtt volt ott egy ember, aki könyveket árult. A kormányzó hallott róla s tüstént vásárolt egy példányt. Mikor a misszionárius a könyv tartalmáról hallott, észrevette, hogy annak keresztyén tanítást kellett tartalmaznia. Kifejezte azt az óhaját, hogy szeretné a kormányzót megösmerni s megtudta., hogy már el is küldöttek egv követet, hogy, amint szokás, az idegen megérkezését jelentse. Erre aztán nemsokára meghívást kapott a palotába, hova neje kíséretében el is ment. Mikor a szép kertbe léptek, a fákon keresztül már messziről megpillantottak egy öreg, ősz szakáin férfit, ki, egészen fehérbe öltözve, a verandán állott; mellette volt felesége, szintén fehér ruhába öltözve. Mikor az idegeneket megpillantották, igy kiáltottak: „Hozsánna, hozsánna!“ S mikor már együtt voltak, a kormányzó elbeszélte csodálatos élményeit. Körülbelül harminc évvel ezelőtt a házastársak azzal foglalatoskodtak, hogy a megrongált bálványokat javítgatták. A kormány hirtelen abbahagyta a munkát s csodálkozva gondolt az emberi kézre, mely oly sok mindenre képes s úgy találta, hogy egy ilyen kéz tulajdonképen sokkal többet ér, mint az az élettelen bálvány, hogy az ember gondolkozni és teremteni képes, mig ezeket a tárgyakat előbb fából és kőből ki kell formálni. Neje is helyeselte gondolatait, sőt kitűnt, hogy erre ö már sokszor gondolt s igy elhatározták, hogy kezük teremtményeit többé nem imádják, hanem bál- ványaikat megsemmisíti k. Amit mondtak, megtették s aztán visszatértek abba az üres helyiségbe, melyből a bálványokat eltávoli- tották s arról gondolkoztak, hogy most már mit imádjanak. A kormányzó igy szólt feleségéhez: „Mégis csak kell lennie egy lénynek, aki többre képes, mint mi, aki bennünket, a világot és a csillagokat csinálta; imádjuk hát a világmindenség legfőbb valóságát.“ Harminc éven át jártak naponkint az üres szobába, meghajoltak ezelőtt az Isten előtt és „keresték Őt, ha talán kitapogathatnák és megtalálhatnák“, amint Pál az athénebeliek- nek mondta. Döntő bizonyíték ez az apostol amaz állításának igazsága mellett, hogy minden gondolkodó pogánynak el kellene jutnia oda, hogy egy legfőbb valóságban higyjen, ki „az ő alkotásaiból megértetvén, megláttatik.“ (Róm. 1. 20.) Ezeken az éveken át a mi embereink imádkozva emelték fel szívókét Istenhez s arra törekedtek, hogy cselekedjék Istennek szivekbe irt akaratát. Vágyódtak több világosságot nyerni s napról-napra, évről-évre vártak erre. Végre a kormányzó hallott egy emberről, ki tartományában könyveket árult s mint egy fénysugár, gyűlt fel szivében a remény, hogy ez az a könyv, melyre oly sokáig várakozott. Lázas sietséggel küldött a férfihoz, aki ezt mondta: „Ez a könyv a világmindenség legfőbb lényéről szól.“ Remegő kézzel ragadta meg a kormányzó: egy az ő nyelvére forditott Biblia volt. Az Ótestamentum olvasásánál arra gondolt, hogy oly ismerős itt neki minden, hogy az tulajdonképpen az ő országában folyó életet írja le. Mikor feleségével ahhoz a beszédhez jutott, melyet Pál az athénebeliek- nek tartott s melyben ő az ismeretlen Isten imádásáról szólott, felkiáltott: „Asszony, mi harminc évig Athénben éltünk!“ Mikor a kormányzó elhagyta a bálványimádást, közölte ezt embereivel, de valami jobb vallásról nem sokat tudott nekik mondani. Mióta azonban a Bibliát megösmerte, abból tanította őket és segített nekik az igazság ösmeretére való eljutásban. De most már szerették volna össze is foglalni hitöket s a kormányzó elhatározta magát valami ilyesfélének az írására. Megfeszített figyelemmel hallgatott most elbeszélésére a misszionárius, kiváncsi volt, hogyan tesz vallást egy Istentől oktatott ember a hitéről. A kormányzó egy dobozból egy lapot húzott elő és olvasta: „Hiszek Istenben, az Atyában, aki mindent teremtett. Hiszek Jézus Krisztusban, Isten Fiában, mint az én Megváltómban. Hiszek a Szent Lélekben, mint az én Vigasztalómban és Tanítómban.“ A hitvallás az evangéliumi egyház legfontosabb alapelveit tartalmazta, egyetlen egy hamis, emberi nézet sem volt hozzátéve. A misszionárius elhagyta az öreg házaspárt s azt mondta nekik, hogy Amerikába utazik rokonai meglátogatására. Ivérőleg tekintett a kormányzó a végre feltalált keresztyén testvérre és igy szólt: „Misszionárius, öreg ember vagyok már és talán nem érem meg, hogy visszajössz, de szeretnék egy kegyet kérni tőled. Ha meghalok, a mennybejutok, de egészen hátul a méltatlanok közt lesz helyem, mert bálványimádó voltam és oly keveset tehettem az én Uramért. Te azonban egészen elől, Isten trónja mellett leszel, mert egész életed megáldott szolgálat volt. Kérlek hát, Ígérd meg, hogy megfogod mondani Jézusnak, hogy Ő engedjen csak egyszer az ő közelébe jutnom, hogy az Ő dicsőségét láthassam.“ A kormányzó nem tudta a különbséget a földi és mennyei birodalom között. Itt a földön csak az ő kíséretében közeledhetett egy alattvaló a királyhoz. Mint egy gyermek, úgy hitt és bízott az Urban: alázatosan azt gondolta azért, hogy a mennyei birodalomban legal ól fog ülni. Örömkönnyek között váltak el s mikor a misszionárius egy év múlva hazatért, hogy meglássa a királyt az ő szépségében s megtudja, hogy nincs szüksége egy emberre várni azért, hogy az Ő orcája elé járuljon. Felesége még élt és tanította a népet Krisztus ösmeretére. Sok példa van arra, hogy az emberek egyedül a Biblia hittel teljes olvasása által, minden más útmutatás nélkül, megösmerték Istent s békességet és örömet találtak az Urban. A Szent Lélek volt a tanítójuk s vezette őket a világosságra. Ebből megösmerhetjük Isten igéjének elegendő voltát arra, hogy minden ember megtalálja benne az üdvösség útjára nézve szükséges ösmeretét •o