Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-09 / 28. szám
,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 28. szám. 1910. július 9. 2. oldal. „... Szenteltessék meg a te neved!“ Valakinek a neve jelenti annak személyét. Tisztelni vagy gya- lázni valakinek a nevét, annyi, mint megbecsülni vagy meg nem becsülni azt, aki e nevet hordozza. „Szenteltessék meg a te neved!“ — Úgy tekintessék és dicsőit- tessék az Ur neve, mint szent dolog. 0 háromszor szent Isten! — amint a szeráfok énekelték. „Az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét;“ a dicső nap, a szelidfényü hold, a ragyogó csillagok; az ég, a föld, a tenger, az ég madarai, a mezők liliomai öntudatlanul is dicsőítik őt, a bölcs, hatalmas és jó Istent. „Hát én, kibe lelket a jó teremtő tett, némán vesztegeljek s ne dicsérjem Ötét?“ Ma sokan addig sem bírnak kiemelkedni a sárból, ameddig az az ősrégi parancsolat követeli: „A te Jehova Istenednek nevét hiába fel ne vegyed!“ Pedig itt az úri imában ennél sokkal többet kérünk — s kivárt az Isten. Nem arról van szó, hogy ne legyek profán, illetlen a szent dolgokkal szemben, mert hát a finomság, a jó ízlés, a beszéd tisztessége ezt kívánja. Azt kérjük, hogy hozza az Isten a mi lelkünket egységbe összhangzásba 0 magával, hogy lehessünk az O szent országának egy-egy polgára. Azt kérjük, hogy képesítsen az Isten arra, hogy bennünk s általunk — érzelmünk, beszédünk, cselekedetünk által — szenteltessék meg az 0 neve s mindaz, ami az Istenre tartozik. • Villanyosra vagy vonatra ülsz. Idegenek közé kerülsz. Olyan megszenteletlen módon emlegetik, olyan gyalázatosságokkal hozzák kapcsolatba, olyan esetlen s durva tréfákba keverik az Ur nevét, hogy ha valaki az ő földi atyjukról úgy beszélne, tán még a a vérét is ontanák. — Atyámfia! közönyösen hallgatod-é beszédüket, vagy pedig úgy hatnak szivedbe szavaik, mint megannyi kés- szurás? Fáj-é hallani, hogy olyan hiába felveszik az Ur nevét vagy pedig a társaság közhangulata kedvéért te is velük nevetsz, velük mulatsz a tréfákon, a hitványságokon, amelyek előtt még az Urnák neve sem elég szent? — Tudod-é kérni teljes szivedből; „Szenteltessék meg a Te neved!“? Szenteltessék meg az a hely is, ahol az ige hirdettetik, mert e hely nem egyéb, hanem Istennek háza és ez a mennyeknek kapuja“. S mégis hányán keresik föl ezt a helyet anélkül, hogy csakugyan az Istent keresnék. Hivalkodásból, megrögzött szokásból, megszólás elkerülésért, ruhafitogtatásból, maguk mutogatásáért s más, még alantosabb okokból is, hányán járnak templomba! — „Őrizd meg mindkét lábaidat, mikor Istennek házához mégy, hogy hajlandó légy a hallgatásra inkább, hagynem mint a bolondoknak módjok szerint az áldozatra“. (Préd. 5, 1.) S aztán gondolj azokra, akik előtt nincs becsülete az Isten igéjének. Nekik ez nem „Szent Biblia“; ők mosolyognak, gúnyolódnak felette. Ha ma élne, ma is ezer alkalma volna úgy cselekedni annak az angol királynak, aki egyszer szemtanúja volt annak hogy egy helyen tiszteletlenül visszaéltek a czent könyvvel; szó nélkül felvette, megcsókolta s azután újra visszatette helyére. Hát az Urnák napja megszenteltetik-e? Ez is az Ő szent nevéhez tartozik. Az egész napot Néki kell szentelnünk. Nem henyélésre, nem is egy órára való erőltetett buskomor szenteskedésre való e nap. Eszünkbe juttatja-é e nap, hogy az Ur Isten egy be- végzett, tökéletes világot teremtett a mi földi gyönyörűségünkre; s hogy a feltámadott Ur Jézus egy még dicsőségesebb világot biztosított a mi örökkétartó gyönyörűségünkre? Az Ur Jézus! — Jut-é hely az Ő számára is minden lélekben, legalább egy-egy vasárnapon? Legalább csak egy-egy komolyabb órában? Tekints csak körül akármelyik városban vagy faluban s akármelyik egyházban!! Büszkén valljuk, hogy evangéliumi egyház vagyunk. De jusson eszünkbe, hogy ez is az evangéliumban van: „Aki nem tiszteli a Fiút: nem tiszten az Atyát, aki azt elküldötte“ (Ján. 5, 23.); és „aki engem vet meg — mondja Jézus — azt veti meg, aki elbocsátott engemet“ (Luk. 10, 16.) Vagy evangéliumi egyház vagyunk s akkor nem csupán beharangoztatunk és kényelmesen elhallgatunk egy-egy prédikációt, hanem méltó részt engedünk a mi életünkben a Krisztusnak s az ő evangéliumának; vagy pedig ne bitoroljuk az evangéliumi, a keresztyén, a református neveket. Szenteltessék meg az Isten neve! Miképen? A Krisztusban! A „nagy természet“ dicsőítése is szép dolog; de ha valakit szinről- szinre láthatsz egy hü képen, miért akarod azt az árnyéka után megismerni? Isten az Ő nagyságos müveiben is felismerhető és magasztalható; de tökéletesebb annak istentisztelete, aki hallotta és megértette Jézusé kijelentését; „Aki engemet lát, látja az Atyát“ (Ján. 14, 2.) Majd akkor szenteltetik meg sokak által az Isten neve, ha sokan megismerik az evangéliumot. Majd akkor változik meg a mi gyülekezeteinknek sok helyütt eltorzult ábrázata, ha azokban sokan — nemcsak bizonyos pillanatnyi jámbor képet vágnak a Jézus nevének említésére, hanem megismerik és megszeretik a Jézus személyét! Majd akkor tudnak igazán imádkozni és tenni is, hogy megszenteltessék az Isten neve! Takaró Géza. A női kalap eredete. A divat történetében a női kalapra vonatkozó rész a legérdekesebb, bár a mostani kalapot, amilyennek mostanság látjuk, egyáltalán nem mondhatjuk réginek. A késői középkorban tűnt föl előbb barett alakjában, a XIV. században és különösen az előkelő hölgyek világában, szarv formájú sipka alakjában tűnik fel, mely szarvak néha kétfelé ágaztak. Franciaország az úgynevezett hennán divatját egy német hercegnőnek, a bajor Izabellának köszönhette, aki a mértéktelenül hosszú sipkákért rajongott és ebben a Rajnán túli testvérei is követték. Egy krónikása annak az időnek megjegyzi, hogy az ilyen óriási sipkás nők mellett, amely sipka néha félrőfnél is több volt, a férfiak olyanok voltak, mint a gyalogfenyő a cédruserdő közepén. Vincennes kastélyszobáiban a tetőt állítólag emelni kellett, hogy a királyné henninnel a fején szabadon járhasson. Akadt olyan pap, aki nem elégedett meg azzal, hogy dörgő beszédben kikelt e divat ellen, hanem korbáccsal verte le a rémülten menekülő nők fejéről az óriás szarvakat és e közben éppen semmi tekintettel sem volt a rangra vagy állásra. Csak a XV. század második felében tűnt el a hennin és lassan-lassan sorra kerültek azok az átmeneti tárgyak, melyek megérdemelték a kalap nevet. A reneszánszra várt az a föladat, hogy ezen a téren is alaposan megváltoztatta a nők divatját. Eleonóra, I. Ferenc király felesége, spanyol nő létére nagyon szerette a férfikalapformáju nemezkalapokat, de ez a divat a francia udvarnál nem igen tudott meghono- sulni, mert a király határozott ellenszenvvel viseltetett e divat ellen. Poitiers Diana nagyon szerette a gyöngyös drágaköves, fejkö- tőszerü kalapot. Medici Katalin olasz hazájából a francia udvarba mór fejrevalóra emlékeztető kalapfélét vitt, mely aranyhímzésű piros bársonyból készült s melyet toscanának neveztek. Nemsokára azután már mindenféle toll és ék diszitette a kalapokat; XIII. Lajos uralkodása alatt pedig a női kalap olyan formájú volt, hogy egész határozottan benne láthatjuk egyenes elődjét a ma s a közelmúlt csodabogarainak. Tulajdonképpen akkor lett meg az első, valóságos és igazi női kalap. A világ teafogyasztása. A teatermelés és fogyasztás évről- évre körülbelül egyenlő mértékben növekszik. A két főtermelő vidék Khina és Japán, az elmúlt évben ötven millió kilogramm teát exportált, aminek értéke kerek négyszáz millió korona. Anglia mintegy felét fogyasztotta el ennek a mennyiségnek. Anglia után Ausztrália, Kanada, majd Hollandia következik. Minden egyes kanadai ember átlag négy font teát fogyaszt évenként, minden hollandus pedig másfél fontot. Az oroszok és jenkik átlag egy font teát fogyasztanak minden évben fejenként.
