Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-02 / 26. (27.) szám
4. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 27. szám. 1910. julius 2. A GÓLYA ÉS FIAL Szólt a gólya s elszállt messze, Rétre, mocsaras helyekre. A három kis gólya ottan Ül fészkében szép nyugodtan. Egyszer egyik nagyot ásít És utána meg a másik. Veréb repked csiripelve Csak úgy pereg kicsi nyelve. Szól egyik kis gólya erre: „Szálljunk mi is valamerre“. „Unalmas itt“ — szól a másik És reá egy nagyot ásít. Ismét más mondja ezeket: „Irigylem a verebeket, Ők vígan élnek s repülnek, Nem pedig a fészken ülnek. A verebet Isten óvja? Több egy veréb, mint egy gólya?“ Bejártam én Ungot-Berket, — Mint diák — sok úri termet. Jártiim sivár, puszta földet, Láttam fákat, örök zöldet S égbe nyúló havasokat, — Meg is másztam elég sokat. Egyszóval, no, mindenfélét Láttam s ha száz évig élnék Sem tudnám mind elsorolni; Legjobb azt — bekóborolni . . . Elhagyom hát most ezeket S beszélek nektek egyebet. Valamikor réges-régen Ott egy csendes faluvégen, Hejh! de fura dolgot láttam, Mig a pajtásomat vártam. Ha figyeltek türelmesen, Elmondom szépen, rendesen. Hegyes-völgyes faluvégén Gólya család lakott békén. Szénaboglyán volt a fészek, Száraz galyból az egészet Gólya mama rakta fonta S igazitgatta naponta, így fészkelt itt gólya mama, De nem lakott csak egy maga; Vele három kicsi gólya Éjjel-nappal féltve, óva. Puha pelyhes mind a három, Nem volt párjuk sok határon. Egy szép kora nyári reggel Gólya mama csak kelepel, Izeg-mozog s útra készen Fiaihoz szól eképen: „Tőletek most messze szállók S enni valót, mit találok, Kígyót, békát hozok nektek, Fiaim, csak jók legyetek. Hogy amig én visszatérek, Baj ne érjen, — mert biz’ félek; Jó magasan van a fészkünk, Egy hajszálon függ az éltünk. Kirepülni ne merjetek, Mikor nem vagyok veletek; Kicsiny szárnyatok még gyönge, Lehullnátok a göröngyre. Szófogadók, jók legyetek, Indulok — Isten veletek!“ „Jerünk, mondja mind a három, Szálljunk körül a határon“, Szállni kész mind . . . s mégis félvén, Megállnak a fészek szélén. Lábok reszket, fejük szédül, Ingadoznak — és igy végül — Mivel még a szárnyuk gyönge, Mind lehull a kemény földre . . , Ott fekiisznek mozdulatlan Elterülve hideg holtan. Gólya mama csendes estve Száll haza öröm repesve. „Jertek elő, jertek, jertek Szófogadó három gyermek; Kígyót, békát hoztam nektek, Most hát jó vacsorát esztek“. Hívására nem felelnek, Tartja ezt nagyon rossz jelnek. Elhagyott, üres a fészek, Nem értheti az egészet. Körül repül a nagy boglyán S ott leli meg annak alján Élettelen mind a hármat, Mire elfogja nagy bánat. Leszáll a földre hozzájok, Élesztgeti és kiáltoz, Mind hiába! ... ők már holtak . . . Szófogadatlanok voltak, S halállal azért lakoltak . . . Kovács Endre.
