Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-06-25 / 26. szám

26. szám. 1910 junius 25.

,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

13. oldal.

A menyegzői lakoma.

Alapige: Máté XXII : 1—14.

Vannak órák és pillanatok az emberi életben, mely eket,, csendes órák“ névvel lehetne megjelölni, a mikor a mindenható Isten Isten mintegy szent ujjával kopogtat az emberi szív ajtaján, mikor az ember a külvilági életre kevésbbé irányozza tekintetét,, mint külömben, és a mikor az ő lelke szép csendesen nyugzik csak az Úristenben. Ilyen „cseudes órák“, sőt ilyen szent, komoly, kegyelmi órák azok, ha a jó Isten nekünk szomorúságot okoz, betegséggel látogat meg s elküldi a halál angyalát, a mikor ezek komolyabban, mint bármikor, arra emlékeztetnek minket, hogy minden földi szerencse múlandó és minden földi reménység hiábavaló, a mikor gondolataink komolyabban, mint egyébkor, az el nem múló ország, az örökkévalóság felé irányulnak.

Ilyen csendes órák, ilyen komoly kegyelmi órák vannak, ha nem is oly könnyen érzi s ismeri meg az emberi szív; nem csak a betegség és szomorúság napjaiban, nem, egészséges korunkban is előfordulnak azok. Ha a nap terhét és fáradságát becsületesen elviseltük és meghitt óráival közeleg az est. nem a mindenható Istentől küldött csendes órák-e azok, hogy feledjük el a mulandót s emlékezzünk meg az örökről és el nem mulóról, sőt, hogy a zsen- des este intsen minket életünknek amaz utolsó estéjére, melyre a halálnak hosszú és aggasztó éje következik ? Vagy, ha egy hét fáradalmaival és munkájával eltelt, ha a vasárnap üunepi csendjével beköszönt és a harangok ünnepi komolysággal hirdetik: „Az Urnák napja ez !“, nemde komoly intés ez nekünk arra, hogy a földi szenvedést és örömöt feledjük és emlékezzünk megama javakról, melyek örökkévalók ?

Ilyen csendes óra, ilyen komoly kegyelmi óra ütött ma is, mikor itt összegyűltünk az Ur házában, hogy a szent vacsora méltó vendégeivé készítsük elő magunkat. Meginditóbban és szeretetteljesebben nem lehet rajzolni Istennek könyörülő szeretetét, mint a király fiának menyegzőjéről szóló példázatban; a bűnös emberiségnek viselkedését nem lehetne az igazsághoz hüebben elbeszélni, mint e szavakkal: „nem akarnak vala eljönni“; azonban ama vonakodásnak következményeit, hogy a kegyelem királyi vendégségében egyáltalán nem, vagy pedig nem lakodalmi ruhában veszünk részt, nem lehet komolyabban és megkapóbban szemünkre lobbantam, mint ezekkel a szavakkal: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak“. A példázat által kívánt hívogató és esedező szeretetnek, de egyszersmind az alapigénk némely szava által követelt szent és intő komolyságnak kifejezésére szavakat találni nehéznek látszik. Segítsen hát Isten, hol gyengék vagyunk; legyen közel Szent leikével, hogy a ama szent igazság, mely az evangéliumban foglaltatik, legyen hatékony mi reánk, hogy mindenki komolyán megpróbálhassa magát, ha vájjon méltó-e arra, hogy az Urnák asztalához járuljon.

Legyen ez alkalommal elmélkedésünk tárgya: Istennek meghívása a menyegzői lakomára.

E meghívás mindenkinek szól; csak kevesen követik azt; s azok közül is némelyek méltatlanok.

I.

Istennek a menyegzői lakomára való meghívása tehát mindenkinek szól. Alayigénkben e szavakat olvastuk: Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, a ki az ő fiának menyegzőt szerze. És elküldé szolgáit, hogy meghívják azokat, a kik a menyegzőre hivatalosak valának; de nem akarnak vala eljöni. Ismét külde más szolgákat, mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak: Imé ebédemet elkészítettem, tulkaim és hizlalt állataim levágva vannak, és kész minden; jertek el a menyegzőre. De azok nem törődvén vele, elmenének, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; a többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazták és megölték őket. Meghallván pedig ezt a

király, megharaguvék és elküldvén hadait, azokat a gyilkosokat elveszté és azoknak városait felégeté. Akkor mond az ő szolgáinak: A menyegző ugyan készen van, de a hivatalosok nem Valiinak méltók. Menjetek azért a keresztutakra, és a kiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe.

A menyegzői lakoma, melyről itt szó van, nem más, mint az Isten örök, atyai szeretettnek végzése, mely szerint ő a bűnbe és nyomorba esett emberiséget az ő közösségébe visszavenni s e közösségben boldogítani és idveziteni akarja. Ezt világosan mutatja nekünk az ő országának, valamint az egyes emberi léleknek történetében is. Mindenekelőtt tehát az ő országának történetében. Kiküldi az először meghívott vendégekhez, Izrael gyermekeihez követeit, Mózestől kezdve Keresztelő Jánosig tiszteletreméltó tanuk csapatját, kik hü őrökként álltak Sión falain. Közülök mindegyik más-más hangon beszélt, de mindnyájan Istenök nevében és megbízásából jöttek, hogy a népet a megígért üdvre hívják. És mikor Izráel fiai ez isteni hírnökökre nem hallgattak, akkor njra meghívja őket egyszülött Fia által, ki kegyelmi vigaszt és égi békét, az igazság és élet igéit hirdette nekik. Mikor őt keresztre feszítették, ekkor az Ur harmadszor küld köveieket, kiküldi az apostolokat a pogány világba, hogy hívják meg a közeli s távoli pogányokat az üdvre. E meghívás a világ végéig tart, és habár egyik nemzetség a másik után megvéti Istennek hosszu-türését és könyörületességét. az Ur nem hagy fel az üdv hirdettetésével, és ha egyik prédikátor a másik után kifáradt a munkában, az Ur ismét újakat küld. akik uj erővel és uj hangokon ismét a régi kegyelem evangéliumát hirnetik és az emberiséget mindig újra hívogatják az elkészített lakodalmi vendégségre.

És miként az Ur az ő országának történetében örök szereteté- nek végzését mutatja, épenugy az egyes emberi lélek történetében is. Az egyes emberi lelket is gyakorta hívja a lakodalmi vendégségben való részvételre. A bölcsőtől a sírig mily sok meghívást kap minden egyes ember ! Alig jövünk a világra, már felvétetünk a keresztség által Isten kegyelmi szövetségbe, majd a szülői házban megtanuljuk, hogy boldog haza várakozik reánk ott fenn; a templomban és iskolában figyelmeztetést kapunk az egy szükséges dologra, mely lelkünk boldogságát eszközli. A konfirmáció alkalmával, mikor szárnyra kelünk, erős támaszt kapunk kezünkbe, hogy zarándok-utunkat befejezzük, a hitnek zarándok-botját, méh-re támaszkodva, bátran mehetünk az örökkévalóság honába vezető ösvényen. És ha az utat, melyen jöttünk, gyakran elfelejtjük is, s az élet fáradalmai és gondjai közben a célról, mely felé igyekszünk, meg is felejtkezünk, akkor utunkban elibénk áll az Ur különféle kegyelmi ajándékaival, megmutatva, hogy ő nem feledd kezelt meg mi rólunk, dacára annak, hogy mi elfelejtettük Ót. Még az aggnak is. a kit pedig már csak egy lépés választ el a sírtól, odakiáltja: Jöjj a lakomára, mert mindenek készen vannak !

Keresztyén Atyámfiái ! ugyan van csak egy is közöttünk, a ki azt állíthatná, hogy a meghívás neki nem szólt? Valahányszor a harangok ünnepélyes komolysággal hirdetik: Az Urnák napja ez! — ez érchangok Istenünk lakomájára hívnak minket, és ez órában is, mikor az uriszentvacsorához akarjuk előkészíteni magunkat, az igazi főpap és a lelkek pásztorának, a mi Idvezitőnk nevében igy szólok hozzátok; Jertek el a lakodalmi vendégségre, a kegyelem lakomájára, mert mindenek készen vannak. Ha van nak közöttük szegény, csalódott emberi szivek, kik boldogságot a világban kerestek és ott nem találták fel, itt nyugalmuk biztos; ha vannak fáradt vándorok, kik erőt szeretnének nyerni az örökkévalóságba vezető zarándok-uton, itt mennyi erőt kaphatnak; ha vannak itt szomorkodók, bánkódok, kik a nyomorúság sötét völgyében ülnek, itt fényre, világosságra tehetnek szert, mert magános szobácskájuhat kedvesen világítja meg, még a homályos éjszakában is; ha vannak itt megfáradt és megterhelt bűnösök, kik bűnök terhe alatt roskadoznak, itt kibékülés lesz osztályrészük, lelkök kibékülése Istennel. (Vége köv.)