Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-28 / 22. szám
22. szám. 1910. május 28. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal ( ( Az igazság. — Elbeszélés. — Irta : Béri Gyuláné. y. S még hozzá Nemes nem is sokat törődött a gazdasággal, a felesége halála óta a házban is hiányzott a gondos asszony; csak akkor ocsúdott fel tompultságából Nemes, mikor nagyon is gyors léptekkel közeledett feléje is a vagyoni romlás. Akkor a megijedt emberek szokása szerint, kapkodott fűhöz fához, de már akkor későn volt s ezzel az ijedt kapkodással teljesen tönkretette a hitelét, sehol sem tudott pénzt felhajszolni, pedig mindenünnen szorították, végre kitűzték birtokára az árverést. Ekkor ébredt csak teljesen annak tudatára, hogy mi is történik vele, hogy azt a földet fogja elveszíteni, amelyen annyi éveken át már az ő apái is éltek, ahol ő is született és ahol remélte, hogy meg is fog halni, de nem, őt már nem a saját földjébe, de idegen földbe temetik el; az a kis kápolna a fehér nyárfák árnyékában, hol az ősei csendesen porladoznak, az is idegen kézre jut, semmi, semmi sem lesz az övé. Hideg verejték ütött ki a homlokán erre a gondolatra, nem, az lehetetlen, azt nem szabad engedni! Hiszen ott van még a Pista fia, az egyetlen gyermek, aki gazdag ember, az nem fogja engedni, hogy idegen kézre kerüljön az ősi fészek. Az megveheti magának könnyen, ő pedig lesz a tiszttartója a fiának, mert ingyen még a gyermekétől sem fogad el semmit. E gondolattól felvillanyozva, azonnal el is utazott a fiához, akit a felesége temetése óta nem látott, akkor is csak maga jött el s csak igen rövid ideig maradt otthon. Minél közelebb jutott a fia otthonához, annál rosz- szabbul, kényelmetlenebbül érezte magát Ő, a parancsoláshoz szokott ember, most kérni menjen valamit, ha nem is egészen magának, de mégis csak olyanforma az. Mikor aztán ott ült a fiával szemben, annak pompás, pazarul berendezett dolgozószobájában olyan érzés fogta el, mintha most ő lenne a gyerek s az a hideg, komoly arcú férfi, a fia, az ő bírája lenne, akire ő remegve néz s akitől Ítéletet vár. Nyugodtan végig hallgatta őt Pista, egy kis arany ceruzát tartva a kezében, mintha apja szavát mindjárt le akarta volna Írni; s mikor a vén gyermek befejezte beszédét, fürkészőleg nézett a fia arcába . . . — Végig hallgattam figyelemmel, édes apám, — szólt Pista — és megmondom őszintén a véleményemet. Az egész kis birtok nem éri meg, hogy vele törődjünk. Bánom is én, hogy hány nagyapám lakott ott, én nem fogok ott lakni, az bizonyos. Aztán, édes apám az én korhely sógoromra költötte a pénzét és rosszul gazdálkodott és most én fizessek helyettük? Azt nem teszem. Az én munkám gyümölcsét nem pazarolom ilyenekre. Hagyja elárvereztetni az egész haszontalanságot, jöjjön fel hozzám lakni, itt adok egy kis szobácskát, ahol békével élhet. Tőlem csak nem kívánja, hogy ilyen áldozatot hozzak, hol van itt az igazság? . . . Az igazság? Az csak akkor kedves, ha mi mondjuk másoknak, de ha nekünk mondják, bizony sokszor keserűen esik. Az öreg Nemes Pál felállt, kissé görnyedt vállait kihúzta és felegyenesedett, még egyszer, utoljára . . . — Igazad van, fiam, — mondta csöndesen, — de engem is alighanem utoljára látsz életedben, hát az Isten áldjon meg. Ment ki az ajtón, a fia nem igen tartóztatta, csak még egyszer megmondta neki, hogy bármikor szívesen látja a házánál, de egyebet nem tehet érte. * Késő este lett, mire Nemes Pál hazaért, az egész utón azon gondolkozott, hogy azt amit ő egész életén át igazságnak tartott, most mintegy súlyos követ, visz- szahajitották az ő homlokára, a tulajdon fia tette ezt, akit az ő képmására akart nevelni. De soknak is fájhatott az, gondolta tovább, mikor ő dobálódzott ezzel a kővel. Az öreg gazdaasszony jött elébe kinyitni a kert- ajtót s olyan örvendezéssel fogadta a gazdát, hogy az szinte elcsudálkozott azon. — Mi baja, Borcsa, — kérdezte tőle, — minek örvendezik úgy? — Vendégünk van, tekintetes uram, — szólt az öreg Boris és egyszerre sírva fakadt. — No már meg sir, — zsörtölődött a gazda, — de hát ki az a vendég? A szoba ajtaja e percben kinyílt s a lámpától megvilágítva, ott állott a küszöbön a tékozló fiú, Laci, megférfiasodva, megbámulva, arca egészen más, nem a régi többé, csak kék szeméből sugárzott elő az a jóságos szív, amely, ha megbotlott is, ha hibázott is, szeretjeiben, jóságban a régi. — Édes jó atyám, megbocsát-e nekem? — kiáltja Laci s az apja karjaiba rohan. Egy egész élet van az utolsó elválás és e találkozás között, de nagyobb örvényeket és szélesebb tengereket áthidalt már az engesztelő, az igazi szeretet, amely nem kérdezi soha, kinek van igaza. Nemes Pál birtokát nem árverezték el. Az Amerikából visszatért Laci, akiből hires mülakatos lett, kifizette könnyen az adósságot. Az idegen világban szorgalmasan dolgozott s mindig az a gondolat biztatta, hogy még helyre hozhatja hibáját, mit szülei ellen elkövetett. Ott éltek aztán együtt az apjával békésen, szeretettel nevelve a szegény Magda gyermekeit, aki korán halt meg, megtörve a sok szenvedéstől; halálos ágyán kibékült még az apjával . . . Ott vannak mind az árvák együtt, akiknek elzüllött apját is segítik. Nemes Pál sokat ül kint a tornácon a napfényen, haja egész fehér már és játszik az unokákkal, vagy oktatja a nagyobbakat, különösen ezt szereti nekik elmondogatni sokszor: — Legyetek mindig igazságosak, de gondoljatok azért arra,-hogy az igazságnál is van valami magasabb fogalom: a szeretet, mely mindeneket elfedez és mindeneket megbocsát. (Vége)
