Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-21 / 21. szám
21. szám. 1910. május 21, „Amerikai Magyar Refoimatusok Lapja“ 15. oldal. Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. XIV. A falu korcsmájába ment be pihenni és tervezni a jövőre nézve: mitévő legyen? Kuszáit goclolatai eszébe juttatták úrnőjét, Szécsy Máriát. Erős kötelességérzet vett erőt rajta, mely arra ösztönző, hogy úrnőjét fel kell keresnie és segítségére lenni, a ki már azóta is bizonyára nélkülözi távollétét. Határozatát tett követte. Pihenés után megindult vissza, a birodalmi székváros felé; mert úgy gondolta hogy úrnője már ott van, biztosan hivé, hogy ellenségei ott legkevésbbé fogják őt keresni. És úrnője csakugyan nélkülözte a jó barátokat, teljesen elhagyatott állapotban a jezsuiták hatalma alá került, a kik nagyon is éreztették vele ellenszenvüket. Az elbetegesedett, elöregedett nádorné a pozsonyi judicium delegatum előtt töredelmesen megvallott mindent. Bűnösségét elismerte és azzal menté magát, hogy ő, a mi tett: azt tanácsadói, Nagy Ferenc és Bory Mihály rábeszélésére tévé; a levelezéseket emberei végezték, ő csak nevét irta alá. Mint elöregedett, beteges özvegy a jóságos császárhoz kegyelemért esedezett. Az özvegy nádornét Pozsonyból Becsbe szállitot- ták és ott is szigorú fogságban tartották, épen mint Zrínyi Péternét: Frangepán Katalint. Senkinek sem volt szabad hozzá menni és vele beszélni. A jezsuiták különösen haragudtak rá, mert áttérése dacára nagyszámú tisztviselői, szolgái reformátusok voltak, kiknek református udvari lelkészt tartott s isteni tisztelőkön rendesen részt vett s a jezsuita szerzetnek nem adózott. Ezen protestáns érzelmeiért ragaszkodott Andor is úrnőjéhez és óhajtott elhagyatott állapotában segítségére lenni. A nagy utón ideje volt elmélkedni hazája siralmas állapota felett; ideje volt elmélkedni az elfoguo- sott protestáns lelkészek sorsán s a pásztor nélkül maradt protestáns egyházak jövöjén. Tudomására jutott, hogy Magyarország kormányzója: a német rend nagy mestere, Ampeinger Gáspár lett. Megtudta, hogy Pozsonyban immár összeült Szelep- csénvi nyitrai fanatikus püspök elnöksége, de Kollo- nics főbefolyása alatt az a kiküldött bíróság, mely az özvegy nádorné által kiszolgáltatott iratok és Vittnyédy hamisított levelei folytán, az ágostai és református vai- lásuak' papjait csoportosan idézi maga elé, s mely bíróságnak minden tagja válogatott, igazhitű róm. katholikus volt. Hogy várhattak volna tehát a szegény vádlottak igazságos ítéletet?! Elgondolá, hogy most úrnője igazat ád vala nékie az iratok megsemmisíteni akarásáért. Szelepcsényi és Kollonics az összes magyarországi protestáns lelkészeket meg akarták idéztetni; a kinek számát egykorú írók mintegy 2600-ra teszik. Ekkor irta Bécsbe Széchenyi György kalocsai érsek, „hogy immár az összes magyar protestánsok számára olyan hurok készül, melyet ha nyakukra ránthatunk soha többé az evangéliumi vallás hazánkban lábra nem áll.“ Ezen kijelentés és terv ellen Bécsben kifogásokat emeltek, a melyek Szelepcsényinek nem tetszettek, a miért felirt előbb Müller páterhez, Lipót gyontatójá- hoz, később magához a felséghez, hogy ne háborgassák őt nagyszabású munkájában s erélyesen tiltakozott az ellen, hogy az üldözött protestáns lelkészek esetleg kegyelmet kapjanak. Azzal vádolták a megidézetteket, hogy a Nádasdy- féle lázadásban részt vettek, a népet lázitották; Győrt, Lévát, Veszprémet, Etileket a töröknek akarták átadni; katholikus papok adtak el a töröknek, a miniszterek megölésén tanácskoztak, a miavai, turalukai és szeni- czei zendülésben részt vettek, kilenc katholikus papot megöltek, gyújtogattak, szűz Máriát szidalmazták, a szentelt ostyát a töröknek adták. Ezen kívül névtelen leveleket hoztak fel ellenök, továbbá Vittnyédynek, az elhalt ügyvédnek tulajdonított két levelét, melyek azonban hamisak voltak. A vádlottak hiába igyekeztek ártatlanságukat bebizonyítani, nem használt semmit, a törvényszék mindenáron megbüntetésükre gondolt. Kínzással és halállal fenyegették, ha bűnösségüket el nem ismerik, kegyelemért nem folyamodnak s ezt megnyervén, reversalist nem adnak arról, hogy vagy hivatalukról lemondanak, vagy száműzetésbe mennek, vagy a katholikus egyházba áttérnek. Még azt is rájok akarták fogni, hogy a pápistákat s a királyt bálványimádóknak nevezték, Máriát, a szenteket s Krisztus képeit káromolták, a király ellenségeit segítették, a törökkel szövődöztek stb. A törvényszék a vádlottak védelmére ügyvédeket rendelt, ezek megdönthetetlenül kimutatták, hogy felségsértéssel, felkeléssel egészen ártatlanul vádoltatnak, s kimondták, hogy egyedüli hibájok az, hogy protestánsok. A védők magát a királyi ügyészt is többször keményen sarokba szorították. Mind hiába! Nem az igazságot akarták azok kideríteni, hanem a gyűlölt protestánsokat eltiporni. És elitélték valamennyit. A református elitéltek folyamodtak a királyhoz, a ki elrendelte a foglyok szabadon bocsátását. De Kollonics nem engedelmeskedett a királyi parancsnak sem, sőt nyíltan azt mondá a foglyoknak: „Ti erősen bíztok a ti királyotokban, de az ő gratiája soha nem fog nektek használni; mert adjon rólatok tízszer kegyelmes parancsolatot, én százszor megváltoztatom.“ És e törvényszék az összes megidézett protestáns lelkészeket és tanítókat fej- és jószágvesztésre Ítélte. A bírák némelyikét azonban, különösen Széchenyi György kalocsai érseket és Pálfv Tamás nyitrai püspököt nem vivén reá a lélek ezen ítélet végjehajtására; később választás engedtetett nekik a kath. egyház, a külföldre menetel, hivataról való lemondás s a börtön között. A vallatásnál mondá a püspök elnök: gondoljátok meg jól helyzeteket s jövőtöket. Nincs többé Bocskaytok, nincs Bethlen Gáborotok, Erdélyre nem támaszkodhattok; nincs többé törvény, melytől oltalmat várhatnátok; azt tesszük veletek, a mit akarunk. Tudjátok meg, hogy a nagyszombati szent zsinat kimondta, miszerint Magyarországon az eretnekséget tüzzel-vassal kiirtja. (Folyt, köv.)
