Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-07 / 19. szám
19. szám. 1910. május 7. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja1' 5. oldai A műveletlen népek kedélye. A kedély világa oly nagy, mint az emberiség. Nyíljék bár rózsa az arcon, vagy tündököljön azon fekete bogárszin; de rideg dermesztő északon, vagy a Déli tenger tündérszigetein a kedély világa egy és ugyanaz. Játék, tánc, zene és dal képezik, mint nálunk, úgy mindenütt a szellemi felüdülés eszközeit, a lélek, s a kedély virágzásának nyilvánulásait. Ausztráliában a gyermekek zsineggel olyan játékot űznek, mint a minő nálunk a fűrészelő játék. Az öregebb népség nagy kedvelője a táncnak; kiváló alkalmakkor holdvilágos éjjelen járják a korrobori táncot, s pedig oly ügyesen, oly összhangzattal, hogy az mindenkor képes lekötni az európai figyelmét. Estén- kint, mikor a sziporkázó tűz körül ülnek, szívesen beszélnek hősi mondákat és kísérteties történeteket. A tahitiak, mint egykor a hellének, ezrenként sereglettek össze távolról s közelről versenyjátékokra. Különösen kedvelték az ökölviadalt, versenyfutást, s a csónakversenyeket. A nyilazás csak a fejedelemeknek volt megengedve- A nyilversenyeknél mennél távolabb törekedtek lőni, s a nyil által elért pontot ifjak jelölték meg fehér zászlóval. Kiválóan szerették a kakas-viadalokat. Minden háznál lehetett látni egy-egy viaskodó kakast s ez állatok a leggondosabban ápoltattak. Rendkívül szerették a táncot is. Tongában az előkelőknek kedvelt sportját madárvadászatok képezték s e célból ügyesen hivó madarakat tanítottak be. A polinézek nagy- rabecsülték a költőket, kik egyúttal, mint egykor nálunk, a dalia, mókát is megállapították. Némely költemény rimes volt. A fidsiek szenvedélyes táncosok. Minden faluban külön tánchely van. Midőn Wilkes utazó náluk járt, tiszteletére az ünnepélyes buzogánytáncot járták el, melynek kifejlődése nem volt kellem nélkül s egy óránál tovább tartott. Száz férfi és gyermekből álló zenekar dalolt hozzá s játszott dobon és bambusz-pálcákon. Dalaikat fuvolával is szokták kisérni. Vannak különféle társasjátékaik, melyeknél jutalmat tűznek kiA Déli szigettengernek legdalosabb népe, Neuseeland lakói, a maorik. Dalolnak minden alkalommal, munka közben, evezésnél, teherhordásnál. A szerelmi s hadi dalokat mindig mozdulatokkal vagy tánccal kisárik. Igen gazdagok mesékben, állatpárbeszédekben, találó közmondásokban, csodálatos és rémes történetekben, melyekkel esős napokon, hosszú téli estéken szoktak mulatozni, ép úgy mint nálunk a falusi nép a fonóban Dalaikat közben ritka bensőség jellemzi. Mély érzelem nyilvánul a szép Ngaró halálakor készült panaszos dalban: Ti kék habok, kik futva jöttek, mentek, Ne jöjjetek, ne fussatok hiába, Kedvesteket, mert ime messze vitték! ■ • • • A hangos nép vig ünnepekre gyűlik, A sajka gyorsan szeldeli a tengert, A víznek habja föl magasra szökken A kis madárkák el és vissza szállnak Az ég felé el tarka felhő módon, De majd leülve éles sziklacsucson • ■ Csak kedvesem te! vissza nem térsz többé! Egy fürt hajacska sem maradt kezünkben, Hogy bánatos könyüvel azt siratnók! A busmannak zenei képessége, Afrika déli csúcsán, nem csekély. Ha más hangszere nincs, kivált tökre feszit két hurt s e primitiv eszközből is tűrhető hangokat csal ki. S a köztük lakó Theofil Hahn tudós pompás dallamokat is hallott. Vérrokonaik, a hottentottok igen vig kedélyüek; szeretik a társaságot, szívesen nevetnek, tréfálnak: legkedvesebb mulatságuk a tánc és a lakmározás. Kiváló zenei tehetséget tanúsítanak a négerek is. A marucse-mabundák királyának saját zenekara van; ugyanők a dalra nézve a bucsuánák felett, némely formákban a zuluk mellett állanak, azonban hadi és halotti dalokban a zuluk és matabelek által tulszárnyaltatnak. Mikor Livingstone, a hires utazó Mboma faluban a Schire folyó mellett tartózkodott, egy benszii- lött művész előtte egyhuros hangszerén vad, de nem harmónia nélkül való dallamokat játszott. Livingstone nem birta elnémi- tani, s csak akkor hallgatott el, midőn néhány rőf gyapotszövettel megajándékozá. Az asantik fuvola- és kürt-zenéjét' s dalait, a mandinkák, Dahome lakóinak zenéjét kellemesnek és harmonikusnak mondják; Dahoméban értenek a tercek, kvintek, sőt egész akkordok alkalmazásához. Nem csoda, ha az Egyesült Államok népzenészei, csaknem kivétel nélkül, a négerek közül valók. A szudánnégereknél vándordalnokok járnak faluról falura s dalban örökitik meg a nagy ősük emlékezetét. Afrika lakói a táncot kivétel nélkül szenvedélyesen szeretik. A kimbundáknál az ifjúság tánccal, az öregek dominó-féle játékkal töltik el idejüket. A mandinkák természettől vidám népség, méh7 tréfára, vigságra mindenkor hajlandó; a táncot néha őrjöngésig űzik. A niam- niam négereknél játék és zene képezi a népesség főmulatságait; nálunk is, mint a szudánnégereknél a vándordalnokok igen nagy becsben állanak. A botokudok, Brazília délkeleti részein, habár általában igen tompa elméjüek, lakomáikat azért mégis dalokkal szokták fűszerezni. A patagon szenvedélyes játékos, ki vagyonát köny- nyelmüen teszi kockára, azonban becsületbeli tartozását lelkiismeretesen lerója. Ép ily szenvedélylyel űzik a lófuttatást s a labdajáték egy nemét- Habár az indián általában igen kemény és komoly jellemű, ki örömben és bubán egyaránt tud magán uralkodni és nyugodt egykedvűségét soha sem veszíti el, azért a dalt és a táncot mégis kedveli. A Sziklás Hegységekben igen nagy fontosságú az orvosság-tánc, mely mindenkor az évfordulón tartatik meg. Ha a tánc, mely három nvp s három éjen át tsrt, szerencsésen végződik, ez a jövő évre szerencsét jelez; ha pedig valaki ezen 72 óráig tartó őrjöngő táncba belehal, akkor az egész jövő év szerencsétlen lesz. Peruban, az inkák hatalmas és műveltsége által csodálatot keltő birodalmában a tánc a népies mulatságok egyike volt; azonban csak a férfiaknak engedték meg e kedvtelést, a nőknek szigorúan tartúzkodniok kellett tőle- A fejedelmi család és minden törzs külön tánccal birt; idegen törzs, vagy az inkacsalád táncát eltanulni tilos volt. Ez utóbbi igen komoly s méltóságteljes lejtésekből állott, s néha az inka is belevegyült a táncolók , közé. A nézők közt az udvar hölgyei is helyet foglaltak s a táncot dallal és hárfaalaku hangszerekkel kisérték- A költők s drámaírók a fejedelmi udvarnál igen nagy kegyben állottak. A szini előadásokat mindig zene kisérte; hangszereik pánsip, nádvagy lámacsontból készült fuvola és hárfa volt. A színmüvek rendszerint a fejedelmek tetteivel vagy a földmivelés eseményeivel foglalkoztak, s az előadásokban nem hivatalos színészek, hanem előkelő egyéniségek, az uralkodóház tagjai is szerepeltek. Ez által már ki volt zárva a szövekből minden sikamlósság s az előadás mindenkor megőrizte méltóságát. A színpad magas deszkaalkotmány volt; ezzel szemben állott az uralkodó páholya, oldalvást az előkelők ülőhelyei; a nép fapadokon ült- Peru költészeti kincse legnagyobb részben elveszett reánk nézve, csak néhány drámai töredték s néhány költemény maradt fenn számunkra. Költeményeinkben a legmélyebb érzelem nyilatkozik. A távolból hazatérő szerető igy eped kedvese után: Messze földről visszatérve Végre bölcsöm int felém; Ah, de szivem rabbilincsben: Jöjj galambom, jöjj elém! Messze földön, távol tőled Szivem hozzád elrepült; Búslakodva szállott hozzád S nálad aztán üdvezült ! Azt hivéd, hogy sírba szálltam. S másra tévedt el szemed, Nem levék én hütelenné. Boldogságom csak veled! Ah, a meddig távol voltam, Szivem itt benn nem lelém; Búslakodva szállott hozzád... Jöjj galambom, jöjj elém ! (Folyt köv.
