Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-07 / 19. szám
19- szám. 1910. május 7. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal C ( Az igazság. — Elbeszélés. — Irta : Béri Gyuláné. II. Pedig Laci nem talált benne semmi furcsát. A városban, ahol tanultak, épen egy kovácsmühely felett laktak. A műhely előtt az üllőn verték a kovácslegények a vasat, amelynek csengése felhallatszott a deákszobába is és oly vidáman, kedvesen csengett ez a Laci fülébe, hogy a szive szinte repesett feléje, pedig ott ült akkor is az asztal előtt és tanult, a feje szédült már, fájt is a sok tanulástól, a szemei majd leragadtak az álomtól és a lecke, a lecke még mindig csak a könyvben volt és nem akart az ő fejében megtelepedni. Odakint gyönyörű szép tavaszi idő volt, a nap sütött, a piros bogarak mind ott mászkáltak a fal tövében, a napsugarak vígan cikáztak az illatos levegőn és bontogatták a tavaszi rügyeket. Milyen szép lenne az élet, gondolta Laci, amint megpihent a leckeolvasásban és kibámult az ablakon, ha nem kellene tanulni; ha ő is kint lehetne, a többi kovácslegények között, verné a vasat a műhely előtt s közben fütyörészne szépen, mint a többiek. Erezte, hogy karjai erősek, izmai csak úgy duzzadtak a vágytól, hogy dolgozzék, most olyan volt mint a leláncolt rab, aki a könyvhöz van láncolva, de sokkal jobb szivü volt, semhogy atyját meg akarta volna szomoritani, meg aztán tartott is tőle kissé. Hát csak magolt tovább, tovább, vigasztalanul. Másként ment Pistának a dolga, akinek . gyors észjárása volt, mint a tűz. Keveset tanult, mégis mindig tudta a leckéjét. Első volt az osztályban, pedig nem nagyon törte magát a tanulás után, volt elég ideje a szórakozásra,is, de azért soha se segített az öcscsének. — Hiszen akkor nem maga tanul, — mondta az anyjának, aki intette, hogy segítsen a szegény nehézfejü gyereknek, — Pistának igaza van, — mondotta rá az apa, mindenki támaszkodjék a maga erejére, nem igazság, hogy Pista kettő helyett tanuljon; ha megtanulta a magáét, élvezze a szabad idejét. Élvezte is azt Pista, nem sokat törődve a szegény öcscsével, akinek, különösen vizsgák előtt, nehéz napjai voltak, úgy, hogy a különben erőteljes, izmos gyerek egészen lefogyott, nem kis aggodalmára az édesanyjának, aki sok titkos könyet sirt a fiáért; ő beleegyezett Volna szívesen abba is, hogy fia kovács vagy lakatos legyen, amihez nagy kedve volt Lacinak, csak boldognak és egészségesnek lássa a fiát. Elő is hozta, azt egyszer a férjének, de az iszonyú haragra lobbant. Csakis asszonyi elme találhatott ki ilyen badarságot, szólt haraggal, még megérem, hogy biztatni fogod ezt a fiút. — De hiszen, te mondtad neki—szólt félénken az asszony, — hogy ha nem tanul, mesterségre adod. — Mondtam persze, hogy mondtam, — válaszolt Nemes Pál — de csak elrettentés, fenyegetésképen, reméltem, hogy megijed tőle és ijedtében mindjárt leteszi jól a vizsgát. Ilyen szégyent csak nem tűrnék a családomban. A szegény Laci gyerek hát csak birkózott tovább a tudományokkal, de nem* birta sehog}^sem legyőzni; hova-tovább nehezebben ment a tanulás, a fiú már egész el volt keseredve a sok betüzéstől, magolástól, szinte meg volt zavarodva, annyira megerőltette magát. Mikor mégis egy tárgyból szekundára felelt s intőt is kapott, egy hirtelen, elkeseredett elhatározással összepakolta a könyveit és hátat fordítót az iskolának. Estére már otthon volt, nagy rémületére az édesanyjának, aki csak egyidül volt otthon a kis Magdival. Laci lecsapta a könyveket a családi asztalra és elszántan kijelentette, hogy ő nem tanul tovább, hanem elmegy mülakatosnak, amihez mindig kedve volt, s örökre ott hagyja az iskolát. Lett erre nagy ijedtség. Erzsébet asszony ismerte jól a félj ét, tudta, hogy mi vár a fiúra, ha ellene szegül az apja akaratának. Könyörgésre vette a dolgot, de Laci nagyon el volt keseredve; bár égette a lelkét édesanyja könye, mégis most az egyszer hajthatatlan maradt. S látszott, hogy nem fél szembeszállni még az apjával sem. — Édes jó anyám, nem tudja, mit kér, ha az iskolába akar visszakényszeriteni, — mondta — úgy tanultam, hogy többet már nem lehet, éjszakáztam és mégis a Pista, aki a felét tanulta annak, amit én, meg a többi fiuk is folyton csúfoltak; én nem leszek az iskola csúfja többé, a tanár urak se szerettek, pedig sohasem vétettem nekik semmit. Ha lakatos leszek, még becsületes ember válik belőlem és ott nem fog csúfolni, tudom, senki. Késő este volt, mikor Nemes Pál hazaérkezett ; ugyancsak elbámult, mikor a fiát otthon találta és mikor aztán Laci elmondta, hogy miért jött haza, azt hitte először, hogy nem érti jól a fiát. Az is, amit beszélt, meglepte őt, de még inkább az elszántság, amelylyel a fiú szólt. Alapjában inkább anyjához hasonlított Laci, túlságos jószivü volt, hogy a pajtások mindig kifogtak rajta, de azért volt benne az apja liajthatatlanságából is, ami azonban csak akkor érvényesült, ha a végletekig vitték az elkeseredést a lelkében. — Lakatosnak akasz menni, — szólt nyugodtan az apja, amint végig hallgatta Lacit s óriási felindulását leküzdte, — hát csak tessék, kinyitom neked az ajtót, erre kimehetsz, de visszatérés többet nincs számodra, ha egyszer elmégy, ezt a küszöböt át nem lépheted, A fiam nem vagy többé. Amit kimondtam, ki van mondva. — És az ajtóhoz ment s kinyitotta azt. Laci habozva állt meg egy percre, szemei előtt feltámadtak a keserves iskolai évek, az álmatlan éjszakák, a sok görnyedés, a gúny, csúfolódás, szidás; ilyen legyen hát egész élete? De aztán eszébe jutott a kedves otthon, az apai ház, amelyből, tudta, örökre ki lesz zárva; a lelkiismerete is megszólalt, érezte, nem tesz Istennek tetsző cselekedetet, mikor apja akaratával dacol s feltűnt előtte édesanyja szelíd könyörgő arca is. — Apám, — kiáltott fel, ne kényszeritsen a tanulásra, meglássa nem válók szégyenére a családnak, nem hozok szégyent az apámra, csak'egyezzék bele, amire úgy kérem. (Folyt, köv.)
