Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-30 / 18. szám
18. szám. 1910. április 30. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal olyan üstökössel van dolgunk, amely már több Ízben megjelent, kifejlődik az üstökös legpompásabb része, a Naptól elfordított csóva. A Nap vonzóereje mozgatja az üstökös magvát és az elektromos taszitóerö viszi el óriási sebességgel a legkisebb gázrészecskéket — mert az elektromos taszitóerö, amely még gramm nagyságú tömeg esetében is aránytalanul kisebb a vonzóerőnél, úgyhogy az üstökös magvának mozgására nincs semmi hatással, a rendkívül kicsiny gázrészecskéknél sokszorosan fölülmúlja s vonzóerőt, — mert a vonzóerő a tömeggel, az elektromos taszitóerö pedig a felülettel arányos és a felület a tömeghez képest nagyon kis testeknél aránytalanul nagyobb. A csóvát tehát az óriási sebességgel eltaszitott kis gázrészecskék alkotják, ezért van mindig elfordítva a Naptól. Talán semmi más a csóva, mint Kathód-sugárzás, mint az üstökös fejéből óriási sebességgel tovább száguldó negativ elektronok. Ebből azt is megérthetjük, hogy miért a Nap közelében fejlődik csak ki a csóva! De ha a csóvát az üstökös magjából kiszabadult és eltaszitott gáznemü anyag alkotja, akkor idővel el kell fogynia, hiszen az elnyelt gáz mennyisége csak véges lehet. — Es igy is van. — Sok esetben megfigyelték már a többször visszatérő üstökösöknél, hogy csóvájuk folyón kisebbedik, lassan el is fogy, mert a Nap sugárzása kihajt a magból minden elzárt gázt. (Folyt, köv.) A halotthamvasztásról. Irta: Dr. Masznyik Endre. (Vége) Bízzátok reájuk a halottak eltakarítása leghelyesebb módjának megállapítását is. De ha az élők hívnak, őket a holtaknál, igen a hamvasztó kemencénél is felkeressétek, mert nektek az Istennek igéjét alkalmatos és alkalmatlan időben, még a háztetőkről is hirdetnetek kell a hivő szivek erősítésére s vigasztalására. S ha akad köztetek, aki ezt nem cselekszi, hát az minden lehet csak nem lelkipásztor. És azt nemcsak a római katholikus, hanem a protestáns s általán minden felekezetbeli papnak jó lesz megszivlelnie. Sziv- leljék meg azok az Eisenachban nem rég konferenciázott u. n. lutheránus papok is, kik bár kijelentik, hogy a halotthamvasz- tás Isten parancsolataival és az evangélikus egyház hitcikkeivel nem ellenkezik s hitvallásainkban sehol nemtiltatik, mégis, megtiltják a lelkészeknek az annál való hivatalos megjelenését s részvételt — s az elhunyt hamvainak a temetőkben való elhelyezését is. S szívlelje meg az a két magyarországi evangélikus pap is, kik lapjukban az eisenachi határozatokat máris magukévá tették. Mert a lelkész a vallás vigasztalását soha s legkevésbé épen abban a pillanatban tagadhatja meg, midőn arra a híveknek legnagyobb szükségük vagyon. * De vonjuk le immár a mondottakból folyó következményt. Keresztyén álláspontról a halotthamvasztás ellen kifogást emelni nem lehet. Ez a kérdés és általán a holtak ilyen, avagy olyan eltakarítási módja a keresztyént, mint olyat valójában nem is érdekli. Ez a kérdés nem vallási és theologiai, hanem természettudományi és társadalmi kérdés. E téren kell eldönteni azt, hogy tudományos és gyakorlati szempontból a halottak eltakarításának mely módja, avagy módjai a legcélszerűbbek ? Nekünk csak arra legyen gondunk, hogy a nép a feltámadás hite dolgában is világosan lásson és tudatlanságból a halotthamvasztás miatt hitében meg ne botránkozzék. Egyébként pedig — mig a tudósok meg nem győznek arról, hogy a halotthamvasztás egészségügyi s gazdasági szempontból feltétlen szükséges, Minucius Félix régi egyházatyával tartva, maradjunk mi is a temetkezés, mint jó és kegyeletes keresztyén szokás mellett. Maradjunk már csak esztétikai s kedélyi okokból is. Hiszen a temető költészete mely szivet ne indítana meg?! Könnyet ontani járunk oda, — de a köny könnyít. Megenyhiti fájdalmunkat az édes visszaemlékezések varázsával és a viszontlátás még édesebb reményével. Ott, azoknál az örökzöldbe öltözött virágos síroknál, miknek belsejében az enyészet munkája folyik, feledjük a jelent s boldogtalanságunkban is boldogok vagyunk, mert — óh édes költészet! — úgy érezzük, mintha csak együtt volnánk, beszélgetnénk elhunyt drága kedvesünkkel! Oh szent — nagyon szent és drága hely nekünk az a temető! S most azt elveszítsük? A hamvasztás barátai ugyan azt mondják, hogy kárpótolnak minket még szebb poézissel. Költészetet akartok? Emlékezzetek csak a Phönix madárra és a lefordított fáklyát tartó Géniusra, meg Róma és Görögország költőinek, eg}' Homer és Virgilnek a nagy férfiak elhamvasztásáról Írott leírásaira! Ki merné mondani, hogy nincs poézis abban, amit a klasszikus szellem énekre méltatott? Bizony, — mondja, főként az ős németek halotthamvasztó szokásain fellelkesülve Grimm Jakab : „Kedves s az emberiséghez méltó gondolat volt az, a holtakat a durva föld helyett a tiszta fénylő lángnak általadni!“ S ugyan ő az, aki még amaz ős pogány szokásért is lelkesedik, amely szerint a nők férjükkel együtt magukat is elégettették. „Sokkal kegyetlenebb dolog volt — úgymond — e pogánynál a keresztyén szokás: az eretnekek és boszorkányok embertelen égetése, mert amaz a természet megszentelt kötelékén, emez ellenben a papok vak fanatismusán alapult.“ Aztán — mondják tovább — nem példázza-e a legköltőiesebb módon az ég felé csapkodó láng, a tűz tisztitó ereje a testnek felfelé törő elemét? S kit ne emlékeztetne a végső váláskor, a hamvasztó láng a nyomorúság tisztitó tüzére, a tényre, hogy csak a megtisztult földi vándor érett meg isten országára; kit ne emlékeztetne a láng melega a szeretetre, mely erősebb a halálnál, a láng fénye az örök, a mennyei világosságra? Hát ez mind igen szép. Hanem — szeretném én azt az embert látni, akiben a poe- tikus hangulatok életre kelnek, mikor a modern hamvasztó kemence elé áll ás a masiniszta meg a masina kegj'eletes dolgához lát és mi tudjuk, ha tán nem látjuk is, hogy most drága halottunkat pörköli, süti s égeti korommá. Igaz, hogy a sírban lent még borzasztóbb egy dolog történik, de mégis egy különbséggel s ez az, hogy az ott lent titokban történik és hogy azt nem emberek végzik mesterségesen és erőszakosan, hanem a természet — természetesen és csendesen. És ami a fő — lelkűnkben utolsó kép gyanánt nem a hamvába holt, hanem az élő kedves képe marad meg s őt látjuk mindig, évek múltán ott lennt a sirhalom alatt is. S hisszük, hogy nem is porladt el, hanem hogy csendesen aluszik. Ez édes költészetet nem pótolja, soha még a kolumbárium sem az ő urnáival. Nincs szebb; kolumbárium az anyaföldnél, nincs szebb urna a sirhalomnál. Ok lágyan ölelik keblükre drága halottunkat, úgy amint megváltak tőlünk s koporsóba zártuk, egészen s nem csupán két kilo hamuban. Kegyeletünk — amig ők csendesen porladnak — ott viraszt felettük. S virasszon is, mig csak mi is megtérünk hozzájuk s egyesülünk velük, por a porral — földben ; lélek a lelkekkel az egek egében!
