Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-23 / 17. szám
1?. szám. 1910 április 23. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 9. oldal A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. V. időszak. I. A vallásjavitástól a legújabb időkig. (1517—1896.) VI. A vallás javítás Magyarországban és Erdélyben. XLIX. A budai főiskola több tanára német származású volt, s a külföldön előfordult eseményekről gyorsan értesültek. II. Lajos király neje, Mária, Y. Károly császár nővére volt, tanácsosai németországiak voltak s igy Buda és a német birodalom között élénk volt a közlekedés. így eshetett meg, hogy a mohácsi vész előtt már a vallásjavitás hazánkban is ismeretessé lett, annak részint terjesztésében, részint pártfogásában többen kitüntették magukat. A reformátori tanok első hirdetői voltak nálunk: Grineus Simon és Vinschemius Vitus budai tanárok, Kordátus Konrád, Sperátus Pál, kit midőn Bécsből reformátori tanításáért elűztek (1522), a budai tanács hivott meg lelkészül s itt hirdette bár csak rövid ideig az evangéliumot; a lőcsei származású Henkel János a királyné gyóntató papja; a vittembergi egyetemről hazatért Czirák Márton, Linczius, Gléba Boldizsár, Bógner, Serpilius és több mások, kik a Nzepességeu s az északi megyékben vetették meg a javított vallás alapjait. Az erdélyi szászok között, kik általában nagy örömmel fogad, ták a szászországi testvéreik között megindult vallásjavitást, a sziléziai származású György és Ambrus szerzetesek, Veil Ivonrád és Surdaster János voltak a reformáció első hirdetői; ez utóbbi, miután a barát-csuhát letette, előbb szabad ég alatt, később Pemflinger pártfogása mellett Szeben egyik templomában tartott Luther tételei felett egyházi beszédeket s kathekizmusi tanításokat s pedig oly sikerrel, hogy 1526-ban már keserűen panaszkodik a szebeni káptalan az esztergomi érsekhez intézett egyik levelében, hogy a szebeni és más városi polgárok a kath. papokat kigunyolják, helyükbe másokat választanak; a kanonokoktól s plébánusoktól a tizedet, még a baromfiból is megtagadják; az urnapi körmenetnél gúnyolódnak, mondván; „a mi papjaink azt hiszik talán, hogy Isten nem lát, hogy ily sok gyertyát gyújtanak neki“; „azt hiszik, hogy Isten gyermek, kit vezetni s a vén asszonyoknak kell a városban körülhordozni stb.‘‘ A vallásjavitás pártfogói között első helyen áll Mária királyné, kit gyóntatója, Henkel aunyira meggyőzött Luther tanainak evangéliumi tisztasága felől, hogy bár külsőleg a kath. egyházban maradt; de lelkében evangélikus volt s az evangéliumi vallásnak mindvégig védelmezője volt. Henkelt még azután is hogy ez magát nyíltan evangélikusnak vallotta, udvarában tartotta; az uj testamentomot oly igen szerette, hogy ezt még vadászatok alkalmával is magával vitte s Luther, midőn négy németre fordított zsoltárt s egy saját szerzeményű vigasztaló énekét hozzá megküldötte (1527), joggal írhatta: „Örömmel hallottam, hogy Felséged az evangéliumnak barátnője.“ Hathatos pártfogó volt Brandenburgi György, II. Lajos gyámja, ki a refor. mátori tanok elterjedésére sokat tett, részint saját birtokaiban — Gyulán s környékén — részint az ország központján, ő hozván be a fentebb említett budai tanárokat. Thurzó Elek kincstárnok, majd országbíró a lőcsei evangélikus lelkészi hivatal s lelkész jelöltek javára jelentékeny alapítványt tett. Hecht vagy Csukás János nagy-szebeni polgármester az evangélium hirdetőinek saját házában nyújtott menedéket s istentiszteleti helyet. Még hathatósabb pártfogó volt itt Pemflinger Márk királybíró, kit II Lajos kegyvesztéssel is fenyegetett s Budára idézett a reformáció pártolása miatt. Az evangéliumi tanok terjedésével szemben a kath. Sión őrei sem voltak aluszékonyak. Hiszen a reformáció fényes, tekintélyes állásukat, egyházi s világi hatalmukat, gazdag jövedelmüket támadta meg, és ha egyéb nem, ez is elég ok lett volna arra, hogy a reformátori tanok elnyomására minden lehetőt megtegyenek. Szálkái László püspök, 1524. után esztergomi [érsek, már 1521-ben a főbb templomok szószékeiből kihirdettette a Lutherre mondott pápai átkot s a wittenbergi „kereszténytelen s veszedelmes1 ‘ újítások ellen prédikációkat tartatott; tanácsára az említett két budai tanárt, valamint Kordátust hivatalukból elmozdították (1523); ugyanakkor Nagy-Szebenből Ambrus és György szerzeteseket maga elé idéztette; majd ráveszi a királyt, hogy az uj tanok követőit kemény büntetésekkel rettentse, hogy egyes főemberekhez, némely vármegyéhez s városi tanácsokhoz feddő s a reformációt eltiltó leveleket, parancsokat küldjön. Mindez keveset használt; azért a főpapság s a pápai követ kivitték, hogy az 1523 iki budai s az 1525-iki rákosi országgyűléseken a reformáció hívei ellen szigorú törvények hozassanak ; kimondatván előbb, hogy „A lutheránusok és pártfogóik, mint nyilvános eretnekek s a boldogságos Szűz ellenségei, fejvesztés- sei és jószág-kobzással büntettessenek“; a rákosi országgyűlés 4-ik törvénycikke pedig igy hangziki; „Minden lutheráuus az országból kiirtas-iék és bárhol találtatnak, nemcsak az egyházi, de a világi személyek által is bátran elfogattassanak és megégettessenek“, ezenkívül az oly városokba, melyekben a javított vallás nagyobb hódítást tett, igy p. o. Szebenbe, Sopronba királyi biztosok küldettek ki a reformáció terjeszkedésénék gátlására, különösen az egyes polgároknál felkutatott s erőszakkal elszedett lutheri könyveknek s iratoknak a piacokon ünnepélyes megége- tésére. De ez is hasztalan volt. Csak a betűk égtek meg, a szellem annál nagyobb diadallal hódított. A hódítást tetemesen elősegítette egy nagy esemény — a mohácsi vész (1526. augusztus 29.), — mely örökre gyászos betűkkel lesz nemzetünk történelmének lapjaira feljegyezve, de a javított vallás terjeszkedésére nézve több tekintetben jó hatással volt. Itt is beteljesedett Ézsaiás próféta azon mondása, hogy az isteni kéz „midőn büntet is áld, midőn sebez már a gyógyszerről is gondoskodik“. Az országra zudult nagy szerencsétlenségért a vallási és egyrliázi téren adott az Isten a nemzetnek nemi kárpótlást. A mohácsi csatában két érsek és öt püspök esvén el, megtört az előbb hatalmas kath. főpapság ereje s alig maradt, a ki a fentebb említett két szigorú törvényt Luther hívein végrehajtotta volna; a törökök előre nyomulása következtében számos plébáuia is megürült, a lelki vezérek nélkül maradt nép, melynek épen a szenvedések közepette lett volna legnagyobb szüksége a keresztyén vallás boldogító vigasztalására, örömmel tódult a reformátorok evangéliumi prédikációinak hallgatására, majd befogadására. A törökök szertelen dulása folytán az országos kincstár jövedelmei tetemesen megapadván, az 1526. novemberi országgyűlés mintegy kényszerittetett azon végzés hozatalára, hogy „az elesett főpapok hagyatékai s megürült székeik jövedelmei az ország védelmére forditassanak“; mely végzés folytán részint Zápolya, részint Ferdinánd. király ajándékozásai révén a főpapi jószágok nagy része ideiglenesen egyes világi főurak birtokába bocsáttatott, a kik benső meggyőződésükön kívül már csak azon okból is rajta voltak a reformáció diadalra juttatásán, hogy azon birtokoknak véglegesen urai maradhassanak. De különösen sokat tettek a reformáció diadalra juttatásán azok a lelkes férfiak, kik a mohácsi vész után az ország különböző részeiben igazi apostoli buzgósággal, önfeláldozással szentelték életüket magasztos hivatásuknak. (Folyt, köv.)
