Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-09 / 15. szám
15. szám. 1909. április 9. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal A halotthamvasztásról. Irta: Dr. Masznyik Endre. (III. folytatás) így érvel az egyik felekezet. De nem hallgat ám a másik sem- Könnyű dolog mindezt — mondják — állítani. Csakhogy van ám az éremnek másik oldala is ! Igaz, hogy a temetőnek hely kell, — de nem kell-e hely a hamvasztónak s az urnáknak? Igaz, hogy kisebb. De a hely meggazdálkodás mellett nincs-e ott a kemencék költsége? A számok beszélnek. Különösen Belgiumra hivatkoznak. Hát Belgiumban Fleury kimutatása szerint a temetők összes területe jelenleg mintegy 750 hektárt tesz ki s ennek értéke mintegy két millió forintra rúg. Mi esik ebből ott egy személyre? Átlag 50 kr. No ugyan nagy kapitális! A temetők miatt elveszít minden egyes belga 2 kr. jövedelmet. Nos és ugyan mibe kerülnének a hamvasztó kemencék ? A régebbi szerkezetűek (minők a milánói, drezdai) darabonként mintegy 300.000 írtba, az újabb s olcsóbb Siemens-Reclam- félék pedig mintegy 10.000 írtba. S hol vannak még az állandó személyzeti, fenntartási, javítási stb. kiadásók ! De talán keves- bednék a hamvasztató feleknek költsége? A „Flamme“ c. szaklap szerint, ha a halottat p. o. Berlinből Gothába kell szállítani elégetés végett, minden más költségtől eltekintve, a legegyszerűbb módon való elhamvasztás 450 márkába kerül. Helyben természetesen sokkal kevesebbe. így pl. Gothában 57 márka. Jénában 70 márka. Hát lehet-e itt gazdasági előnyről beszélni? Alig, különösen, ha meggondoljuk, hogy azok a temetők (legalább a mieink itt helyben) nem is olyan nagyon inproduktiv földek. Én — gazdag professzor, a szegény pozsonyi gyülekezetnek egy kicsinyke sírhelyért 24 pengő forintot fizettem s még csak azt sem mondhatom, hogy azt a félnégyszögölnyi területet örökáron vettem meg. Dehogy, csak bériem 25 évre! Akkor aztán — vagy fizetek újra, — vagy felmondanak kedves halottamnak — s az útfélre hányják. Hiszen a temető azért,,Gottesacker“, hogy ember szedje le a termését. Jó, jó, — de hát az emberi test szub- stanciái — e kitűnő trágya? Ez mégis csak valami? Igen. Minden halott után két kiló hamu. No ezért ugyan kár volna a költséges hamvasztásba fogni- Különös, ha meggondoljuk, hogy azok a szubstanciák a temetés mellett sem mennek veszendőbe. Idő kérdése az egész dolog. A természet előbb vagy utóbb azt, ami az övé, visszaveszi; ami porból lett, porrá lesz akár eltemetjük, akár elégetjük. Mint minden organikus anyag, testünk alkotó elemei is újra belépnek a világ életének nagy körforgásába. Ne akarjuk hát a természetet korrigálni. Nem gyár az, melyben a legbecsesebb anyagból találni legkevesebbet s hol, ha egy fontos szer kifogy, megáll a gépezet. Aztán mire úgy sietni? Ráérünk még földünk termőképességét saját kedves halottaink hamvával fokozni. Ma — hála Istennek! -— a gazda még az állati s növényi trágyát sem égeti el, hog}' úgy javítsa vele földjét. Beéri a természet lassú és csendes munkájával. És — kérdjük — ha halottaink hamvával a földet trágyázzuk, mit teszünk azokba az any- nyira magasztalt kedves urnákba? Mit-e? Semmit. A jövő embere igen praktikus egy lény lesz. A költészet prózává, a próza költészetté válik kezében. Gyermekeink urnák helyett a virágcserepek földjébe keverik majd a hamvainkat s a virágillatban élvezik testünknek szubstanciáit. Bizony jól mondja dr. Pávai: „Hol itt a kegyelet?“ Hol az emberi méltóságnak tisztelete?!“ Gazdasági előny hamvainkból? Sivár mező ez, forduljunk hát el tőle. De hová? Inneniül a hamvasztás előnyei már megszűnnek s seregestül lépnek elő a hátrányok, az aggályok, az ellenvetések. Hosszas volna valamennyit rendre előszedni. De legalább futólag érintsük meg a legtöbbeket. Ilyen p. o. jogi, közelebb a kriminalisztikus ellenvetés. A halotthamvasztás mellett — mondják — ha később gyanú merül fel, lehetetlen a személyazonosság és az erőszakos halál tényét utólagosan-megállapítani, holott az eltemetés esetében a holttest exhumálható s megvizsgálható. Hát megvallom és ez ellenvetésnek valami nagy súlyt nem tulajdonítanék s pusztán a fenti ok miatt a hamvasztás útjába akadályokat nem gördítenék. Mert erőszakos rendszabályokkal, szigorú és racionalisztikus halottvizsgálat által az esetleges bajnak elejét lehet venni. Aztán az exhumálás esetei különben is igen-igen ritkák. Bécsben 25 év alatt 673.580 halott közül csupán kettőt exhumáltak a törvényszék rendeletéből. S beigazolt dolog az is, hogy az exhumált holttestek vizsgálatának eredménye igen kétséges értékű, sőt sok esetben tévés. Sőt ellenkezőleg, sok bűntényt ép a hamvasztás tenne lehetetlenné. Ilyenek a halott - imádás, a halottrablás, a halottmeggyalázás. És megemlíthetnénk egy physiologiai mozzanatot, az élve eltemetés avagy élve elhamvasztás kérdését is, de mindezeknek valami nagy jelentőséget nem lehet tulajdonítani. A kulturhistorikus, a régész majd eltemetett pénzek és fegyverek helyett urnákat, csontok helyett hamut talál; az anthropologus számára marad még elég koponya; az élve eltemetés avagy élve elégetés között bizony nem nagy a különbség s csak rajtunk áll, hogy mindkettőnek elejét vegyük. Mindezeknél sokkal fontosabb a halotthamvasztásnak a keresztyén néptudatban jelentkező akadálya a keresztyén vallási alapon támasztott ellenvetés. A halottak eltakarítását ma ugyan, mint láttuk, első sorban tisztán tudományos szempontból vizsgálják, tényleg azonban, eltekintve egészen vad törzsektől, melyek halottaikat vagy maguk falták fel, vagy miként azt p. o. a baktokról tudjuk, kutyáikkal etették meg — a kultur népeknél az eltakarításnak módját sajátkép a vallási felfogás határozta meg. Nem véletlen dolog az, hogy a holtakat az indusok tűzben vagy vízben megsemmisítették, a perzsák a madaraknak kitették, az egyptomiak pedig bebalzsamozták. S nem véletlen dolog az sem, hogy a zsidók s őket követve a keresztyének is, eltérőleg a legtöbb néptől, halottaikat kezdettől fogva elföldelték, illetőleg sírokba helyezték. Nem bolygatom a pogány népek dolgait. Maradok a magunkénál: a holtak elföldelésénél, a temetésnél, mit vallásunkkal együtt a zsidóktól örököltük. Mi vezette a zsidókat a temetkezés szokására? — arról az szent hagyományaik fantasztikus dolgokat beszélnek. A midras szerint a szegény Ábelnek holttestét az ég madarai s a tiszta állatok temették el; Thauchuma rabbi szerint pedig Kain tűnődve, mit tegyen testvére holttetemével, midőn látta, hogy egy madár egy másik madarat megölve, ezt a földbe kaparta be, ő is azonképen cselekedett: sirt ásott Ábelnek. Az ó- testamentomban azonban minderről egy szó sincs. Ott az első temetkezési eset 1. Móz. XXIII-ban van elbeszélve: Ábrahám eltemette kedves Sára felefégét Makhpela mezejénak barlangjában Hebronnal szemközt. S őt követték utódai, akik temetkező helyül szintén, részint Palesztina mészhegyeiben nagy számmal található természetes barlangokat, részint a sziklákba vagy a sik földbe vájt üregeket használtakA szikla sírok a mai családi sírboltoknak feleltek meg. Azokba a gazdagokat helyezték el. A közönséges sírok a nép gyermekeinek nyíltak meg. De azért az ó-testamentomban egyetlen helyet sem találunk, ahol a temetkezés, mint a holttestek eltakarításának egyedüli módja, vallási parancskép volna elrendelve. Hivatkozunk ugyan V. Móz. XXL, XXIII-ra, ahol megvan Írva: „a holttest ne maradjon éjen át a fán, hanem még az nap temesd el őt“- De itt a halálos bűn miatt felakasztott ember holttestéről van szó, (Folyt, köv-)
