Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-02-26 / 9. szám

14. oldal.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja”

9. Rzám. 1910 febuár 26.

Elbeszélés a gályarabság idejéből.

Irta: P. Tóth János.

I. RÉSZ.

II.

A törökök ezen nagy romlásának s a Zrínyi diadalának hire Belgrádba is eljutott. E vár a törökök birtokában volt. Itt szervezkedtek s rendesen indultak magyarországi hóditásaikra, rabló kalandjaikra.

A mint birét vette a nagy vezér a dunántúli török vereségnek és veszteségnek, nagy sereget gyűjtött s annak élén indult Magyarország felé.

Az európai keresztyén fejedelmek a nagy török sereg ellen önként ajánlották segitségöket a bécsi kormánynak, de az vonakodott azt elfogadni.

Mind ezen ellenkezések dacára a császári táborban sok idegen harcos volt, kik mindannyian Montecuculi fővezér parancsa alatt állottak.

A nagy török sereg egyenesen Zrinyi-Ujvár felé tartott, hogy a török verő Zrínyit saját fészkében támadja meg s leszámoljon vele annyi vereségért.

Ekkor azonban már Montecuculi császári fővezér is útra kelt, s mintegy 30,000 harcossal a török elibe Zrinyi-Ujvárig haladt. Itt azonban nyugodtan nézte a magyar ellenes fővezér a vár bombázását, elfoglalását s légberöpitését. Hiába esdekelt ott Zrínyi maga; Montecuculi egy lépést sem tett a védelemre, sőt katonáinak egyenesen megtiltotta azt.

Ez esemény után Zrínyi Miklós Becsbe ment s Ő Felségétől, a királytól kért parancsot a török ellen folytatandó irtóháborura.

Zrínyi a királyhoz akkor mehetett, amikor akart. Neve egész Európában ismeretes volt. Itthon pedig ő volt az egyetlen, a kire bizalommal, reménynyel tekintett a pártokra, rendekre, felekezetekre tépett magyarság. Csak ő érzett önzetlenül mint hadvezér, s csak tisztán hazája érdekében, honfitársai jobb jövőjéért harcolt a pusztító török sereg ellen, és ezért akarta azt végkép kiűzni a magyar földről.

Kortársai közül senki sem szerete hazáját forróbban, mint ő; senkiben sem keltettek nemzete szenvedései olyan sajgó fájdalmat, mint az ő nemes, fenkölt, tiszta lelkében és senki sem gondolkodott, töprenke- dett, fáradozott annyit e szenvedések orvoslásán, mint ő.

De vallás dolgában is felvilágosult és igazságos volt, jó barátságban élt a főpapokkal, sőt megnyerte a pápa kegyét is. De a protestánsok törvényellenes há- borgattatása ellen nyíltan felszólalt és a papok eljárását kárhoztatta.

Mint iró is hűen szolgálta hazáját s megörökité nevét több müveiben. Egyik politikai müvében erélyesen síkra szállt a protestánsokért. Fennen hirdette és magyarázta, hogy a magyar király esküt tett ama törvényekre, melyek a vallásszabadságot biztosítják. Meg kell tehát azokat tartania s a királyi esküvel szentesített törvényt a katholikus főpapok sem sérthetik meg büntetlenül.

Ám Bécsben másként gondolkoztak. Pusztában elhangzó szó volt ott a Zrínyi szózata. Jól látták ők a Zrínyi igazságát, de nem akarták megérteni, sőt irigy szemmel nézték harci babérait és meg is sokalták már; az önző Montecuculinak is kellett már belőle.

Zrínyi ellen Bécsben különös ellenszenvet tápláltak azon idő óta, midőn az 1664-iki fényes téli hadjáratának hírére XIV. Lajos francia király üdvözlő levéllel és kitüntetésekkel halmozta el, sőt pénzt is küldött neki, hogy hadjáratát folytassa, akadályozza meg az ozmán terjeszkedést s védje meg a keresztyénséget.

És Zrínyit Bécsben az udvarnál üres szavakkal tartották, folyvást biztatták s hetekig ott tartották, hogy a hadjáratban részt ne vehessen.

Ezalatt a török Szentgotthárdnál döntő ütközetre kényszerítő a császár seregét, mely azonban a török vereségével végződött. E harcban a török 14,000 harcost, 40 zászlót és 15 ágyút vesztett. Ez történt az 1664-ik évben.

Bezzeg volt öröme Montecuculinak, ki bár győztes vol, még sem merte üldözni a futó török hadat, hanem időt adott neki, hogy szedje össze seregét.

De e győzelmet Montecuculi csak mint a véletlen szerencse ajándokát Írhatta zászlójára. A török vezér t. i. azt gondolta, hogy Zrínyi Miklóssal áll szemben. A Zrínyi serege elől futott ő meg, nem Montecuculitól és Zrínyinek engedte át a csatatért. Szentül meg volt győződve, hogy Zrínyi vezeti a csatát s eszébe sem juthatott, hogy a nagy törökverőt épen a döntő pillanatban tétlenségre kényszeríti irigyeinek konoksága.

E győzelemnek lett eredménye a vasvári béke, mely a győzők szégyenére köttetet meg a magyarok teljes mellőzésével és nagy kárával.

Jól tudták azt Bécsben, hogy a békeföltételek Magyarországra nézve a legkedvezőtlenebbek; és tudták azt is, hogy a török, győzelem esetén sem nyerhetett volna többet. Mindamellett megkötötték a békét,a császár aláírta és birodalmában kihirdette.

A magyaroknak úgy adták tudtára, hogy néhány magyar mágnást Bécsbe rendeltek s ott olvasták fel előttük a törökkel kötött szerződést. Tehát nem merték azt a magyar országgyűlés elé terjeszteni.

De tudták azt is, hogy e feltételek csúfosak, az egész birodalomra lealázók s Európaszerte megütközést fognak kelteni. Hanem a császár inkább akarta szultán kegyét, mint a magyarok barátságát. Ezen elvét a békekötésben nyíltan kimutatta. S mikor a béke pontjai köztudomásra jutottak: az örökös tartományokban s a német birodalomban is oly felháborodás támadt, s oly éles kifejezésekben nyilvánult az, hogy az udvar maga is meghökkent.

De legnagyobb felháborodást keltett az Magyarországon, hói szintén nyíltan kikeltek ellene és nem akarták elfogadni már csak azért sem, mivel az a magyarok tudta és megkérdezése nélkül köttetett. Nem kis bajt okozott ez az erőszakos bécsi kormánynak, mindamellett ügyes politikával úgy igyekeztek elhallgattatni a nemzetet, hogy a kárt szenvedett főuraknak pénzbeli és hivatali kárpótlást ígértek, emellett még a szegény protestánsoknak is kilátásba helyeztek némi engedményeket.

De a bécsi kormány ekkor sem tartotta meg szavát. A legtöbb ígéret nem váltatott be, s a magyarok határozottan kijelenteték, hogy ők e szerződést el nem fogadhatják. (Folyt, köv.)