Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-25 / 52. szám
52. szám. 1909. dee. *25. 3. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” — Szegény kis poronty! — susogja — hát neked is van karácsonyod ? ! . . . * Egy vonat épen most érkezett az állomásra. Rengeteg utas ömlik ki a jól fütött kocsikból. Ki gyalog, ki kocsin vagy villamoson és automobilon siet szét a város különböző irányában. Néhány alak még tovább is ott ácsorog, bámészkodik az állomáson. Nők és gyermekek is vannak köztük s ez utóbbiak félénken tekintgetnek körül. Arcuk, ruházatuk s egész magaviseletük, meg a sok begöngyölt batyu elárulja az újonnan érkezet magyar- országi bevándorlókat. Nem várta őket senki. Az állomás rendőrje odamegy hozzájuk s kezével mutatja nekik az utat, hogy merre menjenek a városba. És kénytelen — kelletlen mennek neki az éjszakának, hogy felkeressék honfitársaikat. A iió esik, a szél üvölt s nem sokára fehér lepel, hótakaró von be mindent. Ezeknek pedig, szegény hazátlanoknak oly fekete, nagyon szomorú karácsonyuk van . . . * Amott az utcán feltűnően csoportosul a nép: Egy férfi egy rongyos alakot tart erősen. Aztán jön a rendőr s átadja neki a beviszi a szerencsétlent. — Kenyeret lopott a péktől s el akart vele szalad- ni, —jelenti a rendőr felebb valójának a rendőrségen. Kérdő, szigorú tekintetet vetnek az ablakra. — Igen, kérem, feleliaz, könnybe lábbadó szemekkel. Karácsony este van s mosta tehetősek, a boldogok ajándékot adnak egymásnak s esznek, isznak, ami s a mennyi beléjök fér. A,szegény ember is szeretne ma valamivel jól lakni. Én nekem kenyerem sincs . . . feleségem régtől fogva betegen fekszik . . . magam hónapok óta munka nélkül lézengek ... a gyermekeim az éhség és hidegtől elcsigázva sírnak . . . ma este sem tudok csak egy falat kenyeret is adni nektk . . . a szükség, a nyomorúságtól űzetve, arra vetemedtem a péknél, hogy egy friss, ropogós kenyeret a hónom alá akartam rejteni, hogy éhező gyermekeimnek haza vigyem. Magám sem tudom, mit tettem, de nem akartam, hogy éhen vesszenek gyermekeim. Az elkeseredés látszott az ember arcán. A rendőr tisztviselő dorgálni próbálja az embert, de látszott rajta, hogy nála is legyőzi a szív és észt. A bekísérő rendőrrel végre hazak isérteti, hogy nézze meg, ott lakik-e, ahol mondotta és hogy igazat beszélt-e? Csaknem a város végén régi faviskóhoz érnek, melyben kicsiny füstös petróleum lámpa füstölögve pislákol. A szelíőzetlen lakásban iszonyú bűz terjeng. A színe hagyott vaságyon, piszkos ágynemű közt egy kísértetiesen lesoványodott asszony fekszik, mellette és lábánál egy-egy kis gyermek gubbaszt félmeztelenül, mig más két nagyobbacska leány félve húzódott meg az ágy végénél, amint apját a rendőr kiséretében látta belépni. Alig volt valami butor-féle az ágy, egy kis hideg kályha s pár karszéken kívül a koldus lakásban. — Apám, éhes vagyok ! — szól az anyja mellől belépő apjához a nagyobbacska gyermek. Az pedig csak szótlanul néz reá. A rendőrnek, ki maga is édes apa, egy nehéz könnycsepp szökik szemébe s amint hirtelen eszébe jut, hogy zsebében még néhány darab caces-je süteménye van, szétosztja a gyermekek közt, akik eleintén csak félénken nyúltak a sütemények után, de aztán pár pillanat alatt mohón ették meg. Karácsony este van, de ők nem tudják ! * . . . Zeneszó, zavart kurjongatás és nótázás hangzik ki az éjszaka csendjébe, egyik bevándorlók által lakott városrész saloonjából. Bent a bar előtt s az asztalok körül munkások, többnyire amerikai szokás szerint mellény és felöltő nélkül, pipa és szivarból füstfelhőket eregetve mulatnak. Előttük sör, whiskey és bor . . . Az asztaltól fel- hevült állapotban, egymást túl kiabálni igyekezve, ugyancsak hadonáznak. Az egyik asztalnál dalolnak, bellebb pooloznak, amodább nagyokat kurjantanak s nagyokat ütnek az asztalra. Mulatni igyekszik mindenki, a mint tud és a mint jól esik. Karácsony este van ! Az ital fogy, a poharak mind sűrűbben ürülnek ... a vendégek mind jobban hangosabbak lesznek . . . a durva káromkodás is felhangzik ... a kés megvillan s vér folyik . . . És most mi következhetnék más. minthogy a rendőrség megjelen, összefogdossa a menekülni akarókat s kit a kórházba, kit a rendőrségre szállít. A saloon kiürül . . . Szétszórt, tört bútorok, üvegek és a padlón levő vér bizonyítják, hogy karácsony estéjük volt itt azoknak, akiknek nincsen karácsonyuk. Bűnt tett . . . igen nagv bűnt. Elitélték. Most ott ül a börtön egy magános szobácskájábán. Siri csend van körülötte, mit csak az őr lépteinek tompa zaja szakit meg. Észébe jut neki is, hogy karácsony este van . . . Hogy, hogynem, de eszébe jutnak gyermekkorának kedves emlékei. Odaképzeli magát, amint kis fiú korában ő is a csillogó karácsonyfa körül áll, mely telve volt a sokféle gyermekjátékkal, édességgel, aminek akkor kimondhatlanul örült. Mikor szülői mind a két kezét tele rakták a karácsonyfáról leszedett ajándékokkal, ő kezet csókolt nekik, mire azt mondtaj arra kérte az édes anyja: — Légy jó! Most nagyot sóhajtott. Mi ez? . . . mintha egv könnycsepp esett volna ki a szeméből. Eh ! el vele ! . . . Nem illik egy férfiúhoz. Ez a könny magához téríti. Szégyenli, resteli magát sa dacz vesz erőt rajta. És a rablógyilkos komoran jár fel s alá szűk, sötét cellájában. Hallja, hogy zugnak a templomok harangjai, de ő dacosan, erősen szorítja össze ajkait. Neki már többé nincsen karácsonya. ... És igy van ez számtalan formában ! Es azért gyújtsuk meg a karácsonyfa apró lángocskáit! Ürüljenek neki azok, akiknek szabad és akik tudnak ünnepelni.
