Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-11 / 50. szám
6. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 50. szám. 1909 dec. 11. (< A halál. Memento móri ' Gondolj a halálra 1 Gondold meg, hogy tested, melyet az élet küzdelmei közt hurcolsz, hogy egész egyéniséged, méh’ dolgozik, pihen, élvez, szenved, gyűlöl és szeret, hogy egész valód, melyet énednek nevezesz, egyszer megszűnik, kihűl s helyén csak holttetem, salak marad, élettelen tömeg. Memento móri ! Gondold meg, hogy lesz idő, mikor nem hallod többé a madarak énekét, nem látod a virágok nyílását, nem érzed a tavasz iiditő leheletét, mikor az egész természet, szeretteid s minden, amihez érzelem csatol, idegen lesz előtted, s a világ nélküled gördül tovább megszokott utjain, s te .nem élvezheted a létezés szenvedéseit. Tekintsünk bárhová, minden csak ezt hajtja. Ezt hirdeti a tavasz elmúlása, a gyermekek növése, minden fájdalom, minden fejlődés és minden enyészet. Pedig a természetben minden fejlődik és enyészik. Ami keletkezett, annak végződése is van, s csak az a végtelen, aminek kezdete nincs. S vájjon gondolunk-e mi a halálra, mikor minden, de minden végóránkra int; mikor oly sokszor és oly sokféle alakban látjuk az elmúlást, mikor szeretteink egymásután tűnnek el az élők sorából s helyükben ür marad, betölthetetlen ür. Ugv-e nem ? Egykedvűen nézzük a letépett virág hervadását, s gondolatainkban nem zavar, ha temetéssel találkozunk. Megszoktuk, tudjuk, hogy mindennek vége van, tudomásul vettük a halált mint természeti törvényt, mely époly biztosan követi az életet mint a tél az őszt, az éjszaka az alkonvatot. De ha közelállónkról vag\ saját magunkról van szó, megborzadunk. Félünk a haláltól. Félünk tőle, ahogy egyáltalán félni lehet. Nincs nagyobb rettegés, nincs nagyobb kín, mint a halálfélelem. Akit rabjául ejtett, az nem ismer semmit; nincs isteni és emberi törvény, mely cselekedeteit irányítani tudná. Figyelem, szeretet, becsület s minden más, a mi józan ember előtt nagy és szent, képtelen agyrémmé omlik össze az előtt, aki életét látja vezélvbenA szerencsétlenségek a példák egész sorát nyújtják erre. Látjuk minden ,,pánik“-nál. mint dolgozik ököl, csizmasarok, sőt fegyver, látjuk, mint gázolja le az erősebb a gyöngét, mint tapossa halálra a férfi a nőt, ez a gyermeket és aggot. Aki nyugodt maradt, az nem hős, aki halolfélelmét legyőzte, hanem szerencsés, kiben nem támadt fel a halálfélelem. Az a hős, ki golyózápor közepette viszi diadalra zászlaját, az a vértanú, ki emelt fővel lép a bitó elé, az az öngyilkos, ki vakmerőén kihívja végzetét, az nem halálfélelmét győzte le, hanem annál nem jelenkezett a halálfélelem. Az élőlények legáltalányosabb sajátsága a ragaszkodás az élethez. A legprimitívebb alkotásu lénynek is vannak képességei, melyek életét védik, melyek ellene dolgoznak a megsemmisülésnek. Az egész élő világ mozgatója, a „létért való küz- delem‘‘ nem más, mint az élő küzködése az életért. A halálfélelem tehát mélyen gyökerezik lényünkben. Nem tudatos dolog, melynél a halál megtanult fogalma játszana szerepet, hanem legprimitívebb dolognak, az önfenntartás ösztönének nyilvánulása. Az ösztön hatalmát megtörni nem lehet, érvénvreju^ását igen. Kinek lelkét nagy eszme tartja elfoglalva, kinek érzése a gondolkodás befolyása alatt áll, abban esetleg nem jelentkezhetik az ösztön. A harc zajától elvadult katona, a fanatizmustól áthatott vértanú s az elkeseredéstől beszámíthatatlan öngyilkosjelölt, mondjuk, oly hatás alatt állanak, mely gátat vet az ösztön megnyilatkozásának. Az a harcos, ki halálmegvetéssel rohant a veszedelemnek, nem érzet halálfélelmet, eszébe sem jutott a halál, de ha sebesültén maradt a csatatéren, reszket életéért s végigszenvedi az életveszélyben levők minden szenvedését, ha csapatok száguldanak fölötte, vagy ha napokig hiába várja a segélyt nyújtó kezet. Az öngyilkos sem gondol a halálra, csak azt tudja, hogy minden szenvedése véget ér, de nem ritka, hogy amikor valóban közel érzi a halált, feltámad ösztöne s minden erőből küzd az eldobott, megátkozott életértVan tudatos halálfélelem is, mely az ösztönszerüvel egyesülve lép fel ott, ahol józan, gondolkozó kedély borzad össze a halál gondolatára. Megtanultuk, tudjuk, hogy minden véges, hogy az élet nyomán ott jár a halál. Tudjuk, hogy lesz idő, mikor megszűnik ránk nézve a világ, megszűnik saját életünk s nyugalom lesz, abszolút njmgalom. Ahogy a mélyen alvó nem érez, nem eszmél, akként pihen a halott örökké. Ettől a nyugalomtól, ettől az ideális békességtől rettegnénk tudatossan? Nem, nem az örök nirvánától, nem a haláltól félünk mi tudatosan, hanem a meg- halástólA meghalás fogalma mindnyájunk előtt a legrémesebb képekkel forr össze- Fülünkbe hat a csatatéren fetrengők ordítása és nyögése, a betegágyon fekvő szaggatott hörgése, szemünk előtt van az elsápadt, viaszszinü, vagy az elkékült duzzadt arc, a görcsökben vonagló test, egyszóval mindaz, ami a legnagyobb emberi szenvedések külső jele szokott lenni- Ettől félünk mi. nem a haláltól. Az élet utolsó jelenete, a meghalás, a haldokló szenvedése az, ami az Öntudatos halálfélelem tárgya, mely eszerint társa, segítője az ösztönből fakadó valódi halálfélelemnekS valóban oly szörnyű a meghalás, mint ezt a szemlélő hiszi? Szenvedés-e az élet utolsó felvonása is? Erre a kérdésre teljes határozottsággal felelni nem lehet; ezt a dolog természete zárja ki. Élettani és kortani ismereteink, meg nehány más irányú tapasztalat alapján azonban hozzászólhatunk. Kétségtelen, hogy van sérülés, mely gyorsabban öl, semhogy a sérülés okozta fájdalom öntudatossá lehetett volna- A teljes összezuzódás, a villámcsapás, a guillotin-halál olv gyorsan öl, hogy mire a hatás fájdalma az öntudat székhelyéhez ér, már nincs többé öntudat; már nincs többé érző egyén. Ép igv, ha valami lelki hatás nyomja el a halálos sérülés fájdalmát, az élet szenvedés nélkül megy át a halálba (vértanuk). Akik már a halál torkában voltak, s csak az orvosi segély folytán maradtak életben, fájdalomról, szenvedésről mitsem szólanák. A vízből kimentett fuldokló, a szirtről lezuhant s feltalált turista, kiknek szive már nem vert, légzése nem volt, kik, mondhatni, holtan feküdtek mentőik előtt, midőn a sikeres beavatkozástól elméjük visszatért, csak az életről tudtak, a halálról nem. Tudták a fuldoklás szenvedéseit, a zuhanás rémületét, a zuzódás sajgó fájdalmait; mások beszéltek a golyó ütéséről, a vadállat marcangoló körméről, de ami ezután jött, arról nem tudtak semmit. Nem mondtak mást, csak amit az életből ugv is ismerünk. A súlyos betegségben szenvedő, kinek szervei már megtagadták a szolgálatot, s kiben az élet teljesen kialudtnak látszik, erős izgatószerek hatása alatt magához térhet, s nem tud másról mint a betegség szenvedéseiről; a halál közéletét nem vette észre. Mindebből arra szabad következtetnünk, hogy a halál vagy gyorsabban beáll, semhogy öntudatossá válnék, vagy megelőzi őt az öntudat elvesztése, mely állapotban érzés és szenvedés már nem lehet. A haldoklást megelőző tünetek, a betegség, a sérülés fájdalma borzasztók lehetnek, de itt az élet fáj, nem a halál. Az utó’só percek tünetei ijesztők a szemlélőre, de a haldokló nem tud már róluk s a kínosnak látszó vergődés nem jár szenvedéssel. Aki végkimeriilésbén, aggkorban, természetes halállal múlik ki, az elalszik szépen, kin és szenvedés nélkül. A halál tehát nem fáj, nem kínos. Az utolsó pillanat öntudatra sohasem jut.
