Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-04 / 49. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 4.9 szám. 1909 dec. 4. Az első „thanksgiving“.1’ Mennyivel külömb volt az a mostaninál ! . . . Az emberek szivükben hordták a jóság törvényének kényszerítő erejét a legszebb erények egyikének: a hálának kifejezésére, nem állami törvények szigorúsága parancsolta rajok ez ünnep megtartását. Fehér és rézbörii emberek egyszerű tálakból ettek, egyszerű kupákból ittak s nem kellett tartaniuk attól, hogy egészségűket megrontják a megkínált étkekkel vagy italokkal. Ma égyik faj tf másiknak drága aranyos köcsögökben, diszes fayance edényekben nem lehet tudni, milyen mérget tálaltat fel. De megváltozott a világ! . . . Mintha visszafelé haladnánk nagy tudományunk és civilizációnk mellett. Elgondolom: azok a régi emberek milyen fen- kült gondalkozásuak, milyen nemes lelküek voltak, mikor nem gyűlölték egymást a miatt, hogy ennek a születési helyét Angliában vagy Amerika vadonjaiban jelölte ki a Teremtő, s annak a képét fehérnek vagy vörösnek teremtette. Természetes szin volt az, nem púderral finomított. Azért ők testvériesen megfértek egymás mellett. Ma hálaadás napján háláttanabbak vagyunk Isten és emberek iránt, mint talán egyébkor. Szönyeges szalonokban művészies sikkel követjük el bűneinket ... Ez is rekord ? ! Milyen más volt az régen ! Nem ösmerjük ugyan minden részletében az első „hálaadási ünnep“ lefolyását, melyből a mai „thanksgiving“ fejlődött, de a mit megtudhatunk róla, a mi a hagyományokból, szokásokból. írott kútfőkből reánk maradt, abból kiegészíthetjük magunknak a képét. Körülbelül egy évvel az Angliából Amerikába költöző zarándokok partraszállása után történt. Nem is Angliából jöttek ide egyenesen, hanem előbb Hollandiába utaztak. Miután pedig életük ott is csak kevéssel volt jobb, mint szülőföldjükön, az „Újvilágnak“ bire arra az elhatározásra tökélte őket, hogy kivándorolnak. A „Mayflower“ nevű tökéletlen hajóval szám szerint kétszázketten nekivágtak az óriási tengeri útnak a zivatar örökös rettegései között, mig végre 1620. november 0-én kikötöttek a Massachusetts öbölbe nyúló félsziget északi pontján: Caphcrn-on. A rákövetkező hónapban már az öböl nyugati részére eső területre költöztek, de a megpróbáltatásoknak, nélkülözéseknek itt sem értek a végére, sőt ezután érte őket igazán szenvedés! Az óceán mérhetetlen pusztaságából a vadon rengetegeibe. Csöbörből vödörbe. Ki se pihenhették magukat, elő sem készülhettek a zord napokra. A benszülött indiánok ugyan nem bántalmazták, de a kemény tél számukat csaknem felénvire apasztotta. Kinek kebléből nem törne elő ilyenkor a keserű jajszó ? De elmúlt a gyász nemsokára : megjött a tavasz, a nvár. Az indiánok megtanították a megmaradtakat a föld megtermékenyítésére a tengerparton elszórt temérdek „gazda“ és más hal-félék csontjainak felhasználá- val. A munka meghozta gyümölcsét. Kukorica, árpa, borsó bőven termett. A zarándokok vallásos hajlamára erősen hatott az aratás szerencsés fordulata. Ennek az örömére Bradford Vilmos 1621-ben (2-ik kormányzó) hálaadási ünnepet hirdetett. Mintha megannyinak a leikéből olvasta volna ki Bradford kormányzó ezt a vágyat. Nosza volt készülődés ! A kiküldött négy madarász *) A/, elnök ez övben nov, 25-ét jelölte ki a hálaadásnak napján). _ két csak most közölhetjük. Szerk, annyi megölt szárnyassal tért vissza, hogy az abból készült étkekkel egy hétig el lehetett látni a nagy társaságot. A férfiak halásztak, vadásztak, osztrigákat, halakat, vad pulykákat hoztak haza, a puritán asszonyok pedig többnyire a szabadban rakott nagy rőzsék lángjain pirították az ízletes pecsenyéket, majd fekliszi- tették a bükkfa makkjának szebbjeivel. S hogy a pástétomféle tészták, angol puddingok a lakoma változatosságát emeljék, külömbnél-külömbjjinyríek való „pie“-t sütöttek' savanykás és kesernyés vad gyümölcsöt keverve belé. ’ ‘ ' ‘ A Amikor mindennel elkészültek, megkezdődött az ünnep. Hét napig tartott. A dologhoz szokott nép azonban evés-ivás után nem pihentette csontjait puha pam- lagon. Versenyjátékok, párviadalok, erőmérkőzések cserélték fel egymást, feszült érdeklődést keltve azokban, akik csak szemlélői voltak a jelenteknek. A középkori lovagjátékhoz hasonlóan lehettek ezek rendezve. Valószínűleg jutalmak is voltak, különösen amikor az indiánok is közéjök' keveredtek. Massasoit indián király 90 benszülöttel látogatta meg az ünneplőket. Három napig kedélyes szórakozásban részesültek. Közben még vadászatra is kirándulták s öt elejtett szép szarvast hoztak Bradford kormányzónak ajándékul. A közös barátság, a hősiesség elismerése nem maradt a szavaknál. A két faj vetekedett egymás kitüntetésében. Elképzelhetjük azt az óriási zsivajt a legkedvesebb szórakozások, a birkózások alatt. Szinte hallani véljük egy-egy erősebb torkú legény lelkesedésének kitörését. S mind ez tréfából. Ki sejtette volna közülök, hogy nemsokára megvalósul a játék s agyba-főbe fogja egymást verni komolyan a két faj ? Az első hálaadási ünnepen még csirája sem volt meg ennek az ellenszenvnek. Későbbi korcsszülött ez, mely még most sincs egészen kiirtva. Az indiánok kedves emlékekkel távozhattak el a vendégszerető ünneplők köréből, mert amint tudjuk, a későbbi borzasztó csatákban is különös előzékenységgel bántak a fogoly nőkkel, akik e zarándokok utódai voltak Minket is jóleső érzés fog el, ha visszagondolunk az első hálaadási ünnepre. Szép volt. Csoda, hogy nem akadt eddig történeti festő, aki megrögzitette volna egy-egy megragad óbb pillanatnak scénáját. Milyen szép képhez adna motívumot: ott Priscilla, a főszakácsnő, amint főztének remekeivel kedveskedik Massasoit indián királynak, mig a fiatalság kiváncsi szemekkel verődik köréje ! Vagy milyen élénk színnel lehetne ecsetelni az emberszeretet, költészet, ájtatosság egyesülését abban a jelenetben, mikor a szokásos reggeli dobpergés összegyűjti a két ellentétes külsejű népfajt nem egymás elleni háborúságra, hanem együttes imádságra. A zarándokok ajkán felhangzik a buzgó zsolozsma, a hála éneke, amit valamikor még „otthon" tanultak s az indiánok néma meghatottsággal bámulják az isteni tiszteletnek ezt az egyszerű, de őszinte módját. Este ismét dobpergés. Ez ig\r ment mindennap, mig az ünnep tartott, A felkelő és lenyugvó nap első üdvözletképen és utolsó bucsuképen megaranyozta a fohászra gyülekezők és fohászról szétoszlottak alakjait. Ez volt az igazi hálaadás! Beaver-Falls, Pa. Bogár Lajos, ref. lelkész.
