Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-20 / 47. szám
12. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 47. szám. 1909 nov. 20. Regény. A szabaditó. w Irta : Gyalui Farkas. íp (35. folytatás.) Anna kétkedőén rázta fejét. A tanácsos gyorsan odaszólt erre: — Mindjárt hinni fog leányasszony nekem, ha elmondom, a mit akartam, egészen. A leány türelmetlenül intett: — Mondja hát valahára és ne feszítsen kinpadra. Hiszen már oda vagyok a félelemtől s a gyötrelemtől. Szóljon hát egészen, nyíltan beszéljen velem. Verrier Péter a maga hideg hangján, a számítás ridegségével folytatta: — Azt kell tehát tenni, hogy az egész tanácsot és a város lakosságát gyorsan reá kell birni, hogy megtegyék, a mit mi akarunk. A leányasszony képes erre velem együtt. Én tanácsülést követelek, a mihez jogom van. A leányasszony ott megjelenik s elmondja, hogy apja csupán feláldozni akarja magát s kéri, hogy mentsék meg .életét s adják fel a várost, mert édes apja is igy tartaná helyesnek, ha nem adta volna szavát. Annával forgott az egész világ. — Akkor én is fogok beszélni; erre szükség lesz, mert én az egész felelősséget magamra veszem. Megteszem ezt, leányasszony kedvéért s azért, a mit érte cserébe kérek. Anna hirtelen szembe nézett Vernerrel. Pillanat alatt világosság derült előtte álló terveire. Majdnem haraggal kérdé: — Mit kér cserében kegyelmed? Gondoltam, hogy ingyen nem fog jót még akarni sem. A férti nyájas ábrázatot erőltetve mosolygott. Soha emberi arcz oly rútnak és borzalmasnak nem tűnt föl Anna előtt, mint most a Yerneré. — Kedves leányasszony, szólt Annához, ingyen még a Krisztus koporsóját sem őrizték. Nekem ki kell mennem a török táborba «és életemet teszem koczkára, cserében apjáért, — Meglehet,, sőt hiszem, hogy egyúttal Baló uramat is megmenthetem, hogy ha ugyan eddig még ki nein végezték. Anna indulatosan támadott reá Vernerre: —Szóljon hát, mit kíván bérül. Mennyi pénz kell. Egész vagyonunk, mindenünk, legyen a kegyelmedé. Erre Verner sértődött arczot vágott, — Pénz nekem nem kell és a leányasszony valóban megérdemelné, hogy most ezért az ajánlatáért itt hagyjam s veszni hagyjam apját, meg azt, a ki tudom, hogy nem egészen közönyös a leányasszony előtt. Anna sirva fakadt. — Tudom is én, mit csinálok — csak azt látom, hogy nagyon szerencsétlen vagyok s hogy kegyelmed itt kinoz. Mit akar velem, miért gyötör? Azt mondja, hogy kész megmenteni apám életét s most nem áll elő azzal, hogy mit kíván érte cserébe. Ne késlekedjék hát. Verner előlépett közel a leányhoz. — Anna leányasszony. Saját magát kérem én. Hiszen tudja, hogy én szeretem. Hiában utasított visz- sza. Szerelmem most is lobog bennem s megöl, ha ezt a leányasszony nem visszonozza. A leány irtózattal tekintett reá, de ő még hevesebben folytatta: — Nem is értem, hogy a leányasszony miért vet meg engem. Ha kezét adja nekem, megváltoztat vele egészen, elaltat szivemben minden rossz indulatot, ami talán benne van s mitől fél. Boldogok leszünk. Én gazdag vagyok s tudom, hogy majd első polgára is lehetek Kolozsvárnak. Áldozatkészségemet már most bebizonyítom azzal, hogy életem veszélyeztetésével megszabadítom apját. Anna önkénytelenül szólt hozzá: — De én nem szeretem kegyelmedet. A férfi mohón mondá: — Ha meglátja, hogy mennyire szeretem én s hogy mennyire becsülöm, majd megszeret s elfelejti azt a másikat. — Azt a másikat? — mondá fájdalmasan Anna, — soha, soha! Verner fagyosan mondá, visszaesve előbbi hangjába : — Sokáig ne gondolkozzék, leányasszony, mert nincs reá idő, hallja-e, odakünt zugnak, épen most követelik a város föladását. Egy kis lázadás az egész. Epen a mi segítségünkre való. Csakugyan odakünn nagy lárma volt. Futkározás, rekedt kiáltozások és egy-egy hatalmas emberi orditozás. A csőcselék egy része, előzetesen jól leitatva s előkészítve— hogy ki által, arról Verner adhatna számot — elkezdett csoportosulni s fenyegető hangon követelni, hogy adják föl a várost, hogy nyissák ki a kapukat s bocsássák be a törököt, mert különben őket majd föl konczol ják. A felbőszített, félrevezetett tömeg az egyik kapuhoz vonult, hol épen Csanády tartózkodott. Fenyegető hangon követelték: — Kinyitni a kaput! — Ereszszék be a basát, mert ő nem bánt akkor minket !■ Csanády megvetéssel kiáltott reájuk: — Bízzátok mi reánk a város védelmét. Ti pedig kotródjatok haza, söpredék, mert istenemre közétek lövetek. Intésére az ott ál’ó hajdúk czálba vették őket, mire ordítozva szétszaladtak. De nem oszlottak el, hanem ismét összeverődtek. (Folyt, köv.)
