Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-20 / 47. szám
AMERIKAI MAGYAR Magyar Ammran iRrfnrmrü irutinrL X. évfolyam. = - = 47. szám. MEGJELEN MINDEN SZOMBATON. fluhltaljrít ui r r k l y un £>aturöay. Youngstown, 0., 1909. november 20. Entered as second-class matter January 2d, 1909, at the Post Office at Youngstown, O., Under the act of March 3, 1879. Igazság. Élt egyszer egy tudós, ki bár sokat látott, Egyet sohsem látott még: az igazságot! Feltette magában, az lesz feladatja, Hogy az igazságot bárból felkutatja, És ha megtalálta, rámutat majd: Tersek, lm itt az igazság, másutt ne keressék! Elindult útjára. Mindjárt, hogy szétnézett Előtte tündöklőit a csodás természet, A csillagok ezre, fénye a jó napnak, — Melytől fák, virágok életerőt kapnak, — Az az örök rend, mit nem zavar meg semmi, Mert ez igy van, volt, lesz, ennek igy kell lenni. A mint ezt meglátta, büszkén felkiáltott: Megtaláltam már az örök igazságot, Te vagy az, természet, imádlak örökre! De im, vad szél száguld a légben dörögve, Bősz vihar közelit s miYit a sötét bánat, A fényes nap helyén felhőtábor támad, Mely a tiszta eget szépen betakarja, Hogy ne ártson neki zivatar haragja. Vad mennydörgés dördül, fényes villám csattan, Dűl a zápor s már a másik pillanatban Újra csend van; minden olyan, mint volt régen. Szivárvány tündöklik a kiderült égen, Csak egy bokor mellől liallszik fájó ének, Majd megszakad szive ott kis fülmiiének, Fészkét a bősz vihar szétszórta, leverte. Halott kicsinyei szétszórva, leverve . . . Nincsenek, hogy őt vig dallal fogadhassák. Felsóhajt a tudós: Itt nincs az igazság! S egy bus csalódással újra gazdagabban Tovább megy, kutatni, vágya olthatatlan ! Szorgos tanulásban töltött napot, éjét, Minden bölcsészeti eszmében elmélyedt; De hiába’ tanult annyi könyvet végig Hiában akart vön hinni szegény nékik! Látva, hogy ez védi, mit egy másik támad, Érezte, agyában vad zűrzavar támad, Ismerte az egész t udomán y világot, Csak egyet nem ismert: azt, a mire vágyott; Lelke meghasonlott, ki is fáradt teste, De az igazságot még egyre kereste! . . . Fagyos téli estén az utczán bolyongott, Régi ábrándja még most se hagyott nyugtot. Látja, hogy megdőlve az utczaszegletnek, Gubbaszt egy halovány, sápadt arczu gyermek. Hozzámegy. „Hol lakói?“ „Szállásom az nincsen! Árva gyerek vagyok! Gondozóm az Isten!“ Szemei csillogtak. Köny látszott azokban, Érezte a tudós, hogy szive megdobban. Fogta a kis árvát, magával vezette, Örökbe fogadta, őrködött felette. Leikébe sok szép és nemes magot vetett . . . . . . És szálltak az évek, szálltak fejük felett, Férfi lett a gyermek, van már kis családja, Puha, meleg fészek; örül, a ki látja. Az öreg tudós is itt talált nyugalmat S mig a kandallóban vig lángok tánczolnak, Mélázva meséli, hogy rég mire vágyott; Megtalálni a nagy, örök igazságot! „Kedves gyermekeim“ — szól, hangja megrezdül, S ragyogó köny csillog szemein keresztül, — „Most már megtaláltam, ölelve titeket, Mert nincs több igazság, csak a szent szeretet!“ Miklós Elemér.
