Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-18 / 38. szám
3P. szám. 1909. szept. 18. ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 3. oldal. A különös palaczk. Irta: Szöllösi Zsigrnond. Jávor Ernő már a harmadik napot szenvedte Szaplóczán a „Két oroszlán “-ban. Egy társaság petróleumot kutatott a városka határában és Jávort a Központi Bank küldötte le, amely a vállalatot pénzelte volna. Dolga csak délután két óráig volt, azutin törhette rajta a fejét, hogy mivel ölje az időt. Kissé zárkózott természetű ember volt és a barátkozástól az is elvette a kedvét, hogy csupa érdekelt ember vette körül. Inkább magánosán maradt tehát. Semmiféle meghívást el nem fogadott és a délutánt azzal kurtította meg, hogy nagy sétákat-tett a városka környékén. Éppen ilyen sétára indult úgy délután négy óra tájban, mikor a Zámori-utcza elején jókora csomó embert vett észre. Kiváncsi lett: mi történik ott, hát odament. Elég érdekes látnivalója akadt. Egy cseinegés-boltot hezitáltak.. A bolt az öreg Radiosz Döméé volt, aki néhány héttel azelőtt halt meg kilenczvenhárom éves ko- r iban. Rengeteg summa pénzt hagyott hátra boldog örököseire, akiknek természetesen eszükbe se jutott, hogy odaálljanak a pult mögé, ■— az üzlet különben is már vagy esztendeje alig látott ve- v it — inkább elkótyavetyéltették, ami portéka volt benne. Jávor éppen érdekes pillanatban érkezett. A bort árverezd k. Ennek is a javát: öt-öt üvegenként Olyan olcsón keltek a ezédu- lás palaczkok, hogy Jávorban, aki különben vizivó ember volt, megmozdult — a takarékosság. Azt a néhány hatost, amennyiért elviszik, ajándéknak is bizonyára megérik ezek a buteliák. O is beállt liczitálónak. A többiek — csupa helybeli ember — igen előzékenyen bántak vele: nem Ígértek rá. Kapott tiz üveg finom bort — nem egészen három koronáért. Kifizette és már tovább is akart menni, mikor egy csomó különös edényt hozott elő a szolga. A formájuk olyan volt, mint a pezsgős palaczké, de bádogból vagy .ólomból voltak. A penész egészen elbontotta őket. Ezeket darabonként hezitálták. Jávor megkérdezte : — Hát ezekben mi van ? — Bor szintén. Még pedig igen finom bor. — No, akkor ebből is veszek egyet. Az első ólmos-palaczkot csakugyan meg is vette. A „Két oroszlán-‘ hotelese, aki szintén ott volt a liczijáczión, sietett felajánlani, hogy ő majd hazaviteti a vendégének a vásárlását. Egyben gratulált is neki hozzá: — Nem is tetszik tudni, hogy mit vásárolt! Vannak itt borok talán háromszáz esztendősek is! Különös ember volt ám az a vén görög. Talán az ördög vérét is itt őrizte a pinezéjében, valamelyik penészes korsóban. Jávor mosolyogva felelt: — No, akkor megyek is, mert még azt a korsót is megtalálnám venni véletlenségből. Otthagyta a liczitácziót és mert a feje is fájt egy kicsit, teljes három óra hosszat sétált. Éhesen került vissza a városba, meg- vacsörázott, azután fölment a szobájába, megirt két levelet és boldogan konstatálta, hogy már fél kilencz van, tehát akár le is fekhe- tik minden különösebb szégyenkezés nélkül. A szaplóczai polgárság nagyobb része már úgyis bizonyosan alszik. Éppen vetkeződni akart, mikor tekintete a szekrény tetejére tévedt, ahol már szép sorjában állottak a boros üvegek: középütt, mint egy öreg fejedelem, az ólompánczélos palaczk. Jávornak mjgcúllant a szeme. — Erről majd hiegfeledkeztem. Nézzük csak hát, mit vásároltam. Levette a szélső üveget. Karcsú, kecses but'lia volt, a ezé- dulájárúl már lekopott az Írás: a pecsétje töredezett Jávor a lámpának tartotta és a fényességben mintha egyszerre eg}' nagy (’arab drágakővé változott volna az egész üveg. Az ital tüze átragyogott rajta. — Ejnye, de pomás színe van; — gondolta Jávor és már megmozdult a fejében ez a másik gondolat is: » — Hát még az ize milyen lehet!? Már említettük, hogy nem volt itallal élő ember, egész életében se ivott meg talán egy akó bort, de a kíváncsiság most — szomjassá tette. Egy pereznyi habozás után elővette a dugóhuzós bicskáját és illő kegyelettel kinyitotta az üveget. Mintha olvasztott arany volna a poharába. Egy ideig csak a színében gyönyörködött a finom nedűnek, azután húzott belőle egyet. A szeme karikára nyílt, csücsintett a szájával, azután nagy respektussal dünnyögte: — Tyhü, az áldójóit, ez már osztán ital! Megint töltött és megint ivott. Olyan zamatja, olyan illata volt a bornak, hogy az orra is reszketett a gyönyörűségtől. Nem győzte ismételgetni saját magának: — Finom, finom. Hatarozottan finom. Kellemes, könnyű édességgel lett tele a szája és az az érzése támadt, mim ha ragyogó leányszem nevetne rája. Erreő is visszanevetett. Az üveg szinte kaczéran állt előtte és neki is pajkos kedve lett. Olyan jól érezte magát, hogy nem állta meg füttyszó nélkül. Negédesen félrehajtotta a fejét és incselkedő kacsintásokat ve;e.ta pohárra. Még diskurált is vele: — Ejnye, hát már megint üres vagy ... Ne félj no, mindjárt tele tültelek! Tele is töltötte, azután tovább csevegett vele:-— így már szeretlek! így már meg is csókollak! Az ajkához emelte. A csók igazán édes volt Jávor lehunyta a szemét, ügy szüresölte a finom, illatos italt, amely mintha a tavaszt vitte volna a tagjaiba. A derűs, boldog, rózsás májust. Jávor hamarosan úgy érezte, mintha puha felhővánkosokon heverne, amelyek világos kertek fölött szelíden szállnak tova vele. — Szállók . . . szállók . . . —mormogta magában és a két karját szelíden lóbálta, mintha szárnyak lennének. Egyszer aztán mintha a feihő hirtelen megállt volna. Jávor zökkenést érzett, amire kinyitotta a szemét. Kellemetlen dolgot látott. Mar nemcsak a pohár volt üres, hanem az üveg is. Jávor a kezébe vette és rázogatta. Azután szemrehányó hangon mondta: — Ejnye, ejnye, hát csakugyan üres . . . Kifogyott a szusz, nem ád többet . . . No hát ezt tetted velem, hát nesze! Marokra fogta az üres üveg nyakát és odavágta a sarokba, hogy összetört. — Na, — mondta azután elégülten és az öklét rázva fordult a többi üveg felé: — Ti is igy jártok, ha megharagitótok! Ti is igy fogtok jártok! Jávor világosan látta, hogy valamennyi üveg reszket a félele ntől, ciak az ólmos palaczk áll közömbösen a maga hideg szürkeségében. Jávort végtelen bosszantotta ez a viselkedés. Rákiáltott: — Ne remegj, öreg! Én kitekertem a nyakadat, ha háromszáz esztendős is vagy! ... De ki ám! (Folyt, köv.)
