Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-17 / 29. szám

10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 29. szám. 1909 julius 17 (20. folytatás.) — Nekünk ő a törvényes és a basa hiában fog ma­ga fejedelmeket felkaftányozni, mi nekünk második Rákóczy György most az élő fejedelmünk. Neki meg­esküdtünk arra, bogy a várost nem adjuk át a ti keze­tekre. Nem tehetjük, hogy eskünket megszegjük. — Az az eskü kényszerítve volt. Lintzegh kénytelen volt mosolyogni: — Ti akarnátok arra kényszeríteni minket, hogy az önként fogadott esküt elhagyjuk. Ili higyjétek el, ez nem fog sikerülni nektek. — Pedig ezzel sok életet mentenétek meg. — Az élet becsület nélkül mit sem ér. — Ám lássátok, — mondá a követ. Ezzel meghajtotta magát és távozott. Ugyanekkor Szeydi basa, miután sátra teljesen el­készült, előhívatta Balót, a fejedelem elfogott követét. A fiatal követ teljesen fásultan lépett a basa elé, ki lábait keresztbe vetve, kényelmesen csibukozott, mert már akkor hívei voltak a dohánynak az igazhivő moz- limek. Balót megkötözték, mint bármelyik más foglyot s a többiek közt tartották, legfönnebb annyi kitüntetés érte, hogy külön felvigyázója volt, kinek jól értésére adták, hogy ha nem találna eléggé vigyázni a foglyára, halálra botoztatják. — Mondd meg ennek a keresztény kutyának, — szólt oda foghegyről tolmácsának a budai basa, — hogy mindjárt meg fog halni. Baló azonban egyetlen szót sem felelt néhány pil­lanatig. Önkéntelenül végig gondolt életére. Mindenütt csupa izgatott, zajos jelenetek száguldoztak végig ro­hanó sebességgel lelke előtt. Sehol semmi derűs pont a múltjában. Most Anna arcza merült föl előtte. Fáj­dalmas érzés lopózott szivébe. Nem félt a haláltól, hiszen annak a kornak fia, fő­képpen a katona, soha sem tudta, hogy melyik pillanat hoz az örökös harczban reá halált. Nem is volt olyan rettenetes a halál gondolata, mert olyan bő aratása volt a csatákban a halálnak s mert minduntalan a halált látva szem előtt, megszokottnak tűnt föl. De most An­náért becscsel bírónak tűnt fel előtte az élet. — Hát semmit sem válaszol az a hitetlen ? — kér­dezte a basa dühösen. Szeydi szerette volna, hogy legalább kevés hatást gyakoroljon a fogolyra fenyegetése. Mód nélkül felbo- szankodott szavának hatástalanságán. — Mit válaszoljak ? — felelt Baló. — Hatalmatok­ban vagyok, nem kérek s nem várok irgalmat. Szeydi basa fejét csóválta s barátságosabban be­szélt, apró zöldes szemeivel sűrűn hunyorgatva. — Megszabadulhatsz, sőt örökre gazdag, boldog ember lehetsz, egy feltétel alatt. Baló kíváncsian nézett a basára, kinek szavait ő még a tolmács magyarázata előtt megértette. — Te a fejedelem bizalmasa vagy. Hogy miért jár­tál Kolozsvárott, azt tudjuk. Baló összeránczolta homlokát. — Van nekünk egy jó emberünk Kolozsvárott, tőle tudjuk, hogy te a fejedelmetek megbízásából elle­nünk lazítottál. A fogoly vállat vont. — Kötelességedet teljesítetted, jól tetted. De most az az óhajtásom, hogy beszélj nekünk azokról az össze­köttetésekről, melyeket Rákóczy György néhány kül­földi udvarral folytat. Tízezer arany a tied, ha valami újat mondasz, melynek hasznát vehetem. Életed, sza­badságod meglesz. Baló mindjárt felelt. — Basa, nem tagadom, hogy néhány dolgot hal­lottam s talán tudok is. De engem esküm a fejedelem­hez hűséggel köt. Én nem teljesíthetem, amit kérsz. — Hát akkor meghalsz! — kiáltotta a basa. — Hát akkor meghalok, — válaszolt a fogoly. — Gondold meg jól a dolgot, —tolmácsoltatá neki ismét Szeydi. — Holnap már összeütközünk Rákóczy- val és szétzúzzuk egész erejét, ü már nem is fejedelem. A hatalmas szultán elrnozditotta, hiszen tudod, hogy Barcsay a mi emberünk. — Nekünk Rákóczy a fejedelmünk, — felelt nyu­godtan Baló. A basa türelmetlenül intett. Balót karon ragadva © * kifelé hurczolták. Vissza vitték a többi foglyok közé. Mielőtt azonban odaérkeztek volna, egy sűrűn lefátyolozott női alakkal találkozott Baló. Két eunuk kivont karddal haladt a nő előtt, jelez­vén, hogy nem őrizésre, de védelmére s tiszteletére ál­lanak. Baló, ki azt hitte, hogy veszteni viszik, alig ü- gyelt reá, de annál nagyobb kíváncsisággal nézett fe­léje a nő. Emineh, Szeydinek legkedvesebb s reá legtöbb be­folyást gyakorló felesége, jobban mondva háremhölgye volt az, ki egy kis sétát tett a táborban. Ez is szeszélye volt, melyet a basa senkinek másnak a világért sem en­gedett volna meg asszonyai közül, de neki elnézte. A nő egy kezében tartoti könnyű legyezőfélével megérintette az előtte haladó egyik őrt: — Eredj kérdezd meg tőlük, ki az az idegen ? Az eunuk pár pillanat múlva visszatért s meghozta a kívánt felvilágosítást. Baló, aki észrevette, hogy az őt vezetőktől a török hölgy kérdezősködik, feléje nézett. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom