Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-12 / 24. szám

2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 24. szám. 1909 junius 12. A keresztyén egyház története. Irta: farkas József. 1. Az első pünköst ünnepétől Nagy Konstantin császárig (30—324. Krisztus szül. után.) 2. A keresztyénség terjedése a II. és III-ik századokban. V. < f A pogány császár persze ezen véletlenül érkezett égi segélyt Jupiternek köszönte s annak tiszteletére állíttatott Rómában pompás szobrot. Ugyanezen időtől Írja Tertullián püspök, hogy a várak, a légiók és táborok telve vannak keresztyénekkel; vala­mint más adatokból is az tűnik ki, hogy a Duna és Szajna part­jain, Németország déli és nyugati részein, mint p. o. Bázelben, Strassburgban, Mainzban, Kölnben már a Il-ik s III-ik század­ban kisebb-nagyobb keresztyén gyülekezetek voltak. E felől tesz tanúságot a tudós Iréneus is, a ki 180 körül így ir: sok barbár nép tinta és papiros nélkül, a Szentlélek által beírta szivébe az üdvöt; ugyancsak Iréneus tanúságot tesz a felől is, hogy a né­metországi gyülekezetek is ugyanazt hiszik és tanítják, a mit a keleti keresztyének. A mai Franeziaországbau a keiesztyénség első századaiban kelták vagy gallusok laktak; ezek papjai, uz úgynevezett Drui­dák korlátlan befolyást gyakoroltak a népre; és bár az ő vallásos tanaik nem voltak oly képtelenek, mint más pogány néjjekéi, mert hisz ők hitték a túlvilág! életet s isteneiket képek nélkül tisztelték és bár egyébként is sok szép ismeretük volt, de e mel­lett vad, embertelen szokások uralkodtak közöttük. így p. o. óriási csűröket megtöltötték foglyokkal s a csűröket felgyújtot­ták s istentiszteletükön gyakorta előfordultak önkénytes ember­áldozatok is. A rómaiak elborzadtak ezen vad szokásoktól, kiir­tották a bálvány ok berkeit s a papi rendet feloszlatták; nem sok­kal későbben pedig a keresztyénség áldásaiban találtak a gallu­sok lerontott bálványaikért kárpótlást. Már 150 körül virágzó gyülekezetek voltak Lionban, Viennében, ArleSben, Autunban s egyebütt, áthozván Kis-Azsiából a keresztyénség első magvait, részint kereskedők, részint egyes evangélisták; igy az első püs­pökei is a galliai gyülekezeteknek, mint Niketius, Bothinus és Ireneus kis-ázsiai származásúak voltak. Igaz, hogy az üldözések lángjai csakhamar összecsapott ezen gyülekezetek felett, de az üldözések itt is inkább növelték, hogysem apasztották volna a keresztyének számát. Gallia egyéb részeibe a III-ik században hét téritő ment Olaszországból s ezek egyike, Dienes, alapította a párisi gyülekezetei, később pedig a ti ieri népes gyülekezet lett az e vidéken elterjedt keresztyénség központja, Spanyolországba Rómából és Karthágóból jó korán átültet­ték a keresztyénség csiráit, s 250 körül már nem csekély volt az itteni keresztyének száma. Británia (a mai Anglia) lakosai közé kis-ázsiai kereskedők vitték be a Il-ik század elején Krisztns evangéliumát. Itt volt a druida papság főszékhelye. Klaudius császár, ki ezen szigetet először hatalma alá hajtotta (61-ben Kr. u.), az itt talált összes berkeit a bálványoknak feldulatta, de azért a keresztyénség las­san haladt hódításában s erősebb gyökeret csakis hl. Konstantin császár uralkodása alatt verhetett. Afrika északi partjain, különösen Karthago és Róma között sűrű volt az érintkezés s erős a kereskedelmi összeköttetés. E- zen a réven jutott el ide Rómából a keresztyénség, melyről az első értesítést az első latin egyházi atyától, Tertulliántól, kartha- gói presbitertől kapjuk, kinek idejében (190—220) az egyház ezen vidéken már annyira , piegerősödött, hogy az itt kormányzó római helytartóhoz igy Írhatott: „Ha továbbra is folytatni aka­rod az Afrikában levő keresztyének üldözését, mit szándékozol tenni azon különböző rangú, korú és nemű ezer meg ezer ke­reszt) énnel, kik önkényt fognak előtted, mint keresztyének je­lentkezni? Lesz-e elég máglyád és kardod, hogy mindezeknek életét kioltsad? Magából Kathagóból a lakosság tized részét vér­padra kell hurczoltatnod és az áldozatok között saját rokonaid s barátaid, a főváros legkiválóbb férliai és asszonyai közül is töb­beket találandasz. Ha nem akarsz minket sajnálni, sajnáld leg­alább magadat, sajnáld Karthágót és sajnáld a tartományt, mely­nek kormányzatával téged bíztak meg.“ H valóban igazat mon­dott Tertullián, mert csak a püspökök száma ezen tartomány ban a III-ik század közepén 87-re, azon czázad végén pedig már több, mint 4b0-ra rúgott. A birodalom határtartományaiból annak központjába, Ró­mába, ha ismét visszatérünk, azt látjuk, hogy bár ezen világvá­ros az erkölcsi romlottság fertőjében hova-tovább mélyebbre sü- lyedt, hogy bár az üldözések tüze többnyire itt tört ki először, s itt lángolt legerősebben: mégis a keresztyének száma egyre növekedett, az egyház itt a császárok szeme eh Itt annyira meg­erősödött, hogy az ennek megsemmisítését ezélzó összes törek­vések eredmény nélkül maradiak, Istentiszteletüknél a görög nyelvet használták. A római gyülekezet vezetésével 250 körül egy püspök, 46 presbiter, hűt diakónus, ug\anannyi al-diákonus foglalkozott s 1500 szegény egyháztagnak osztott alamizsnát. A keresztyének számának szaporodása felöl ékes tanúságot, tesznek Tertulliánnak a császárhoz s a tanácshoz intézett következő sza­vai: mi keresztyének — úgyszólván — még csak tegnapiak va­gyunk és már is a ti összes, birtokaitokat, városaitokat, szigetei­teket, városi tanácsaitokat, hadseregeiteket, palotáitokat, sőt se- nátustokat és törvényszékeiteket eltöltöttük s csak a templomai­kat hagyjuk meg a pogányoknak. Ha a szenvedeti méltatlansá­gokat meg akarnék bosszulni, elég erősek lennénk fegyverrel kezünkben jogainkat érvényesíteni; mert nekünk barátaink nem­csak egyik vagy másik tartományban vannak, hanem a világ minden részében. Higyjétek meg, ha mi közösen összebeszél­nénk a római terület elhagyására, kipótolhatlan veszteséget szen­vedne a kormány. A világ bámulna a nyomunkban támadt pusz­taság felett s kihaltnak tűnnék fel a város, a melyben ti most kormányoztok! 3. Az üldözések. A Il-ik század kezdetével szomorú s véres napok kezdődtek újra a keresztyénségre nézve a pogány ok részéről, ügy a nép, mint a íensőbb hatóságok a keresztyének kiirtását sürgették és meg is kiserlették 200 éven keresztül számos ízben. Feltűnő, hogy a római pogányság, mely a különböző vallásokkal szemben annyira türelmes volt, hogy az általa meghódított népek bálvá­nyait saját főtemplomába, a római istenek bálvány-szobrai közé bevitette, épen a szeretet vallása ellen tanúsított oly nag) szere, tétlenséget, hogy a mely polgárság annyira meg volt hasonulva önmagában, teljes egyetértésre jutott, lia Krisztus híveit kellett üldözni. De hát mindennek meg volt az oka. A császárok és hatósá­gok előtt elég oknak látszott az üldözésre az, hogy a keresztyé­nek a pogány istenek oltárai előtt nem áldoztak, a császárok szobrai előtt nem tömjéneztek, sem községi, sem állami hizata- lokat nem viseltek. Továbbá veszélyesnek tűnt fel a császárok elölt a keresztyének vallásos szilárdsága, testvéries összetartása, hisz a zsarnokok hatalma a népek szolgaias érzületében s egy­mással való torzsalkodásában gyökeredzik. A népet felizgatták az olyanok, kiknek a kereszténység a- nyagilag kárt tett, p. o. a pogány papok, kik eddig a pogány istenek oltárairól éltek, vagy az istenek bálványkepeit készítő és áruló ötvösök, szobrászok. *" (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom