Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-05 / 23. szám
10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 23. szám. 1909 junius 5. (Íj) (14. folytatás.) Anna közelebb simult apjához. Most már ismét aggodalom fogta el, látván imént még oly jámbor szerelmesét féktelen gyűlöletben. — Én nem óhajtom az ellenségeskedést, — felelt Lintzegh. — Imént mondtam, hogy mindent, amit kegyelmed ellenem tett, megbocsátottam néhány jó szaváért. Pei’sze mindezek leányom kezének reményében történtek. Most, úgy látszik, kegyelmed ismét a régi lett. Ám legyen, én vigyázni fogok magamra s főként a városra, bogy a kegyelmed bolondságai miatt bajba ne jusson. — Azt már elég bajba juttatta nagy királybirájá- nak nagyra vágyása, —mondá haragos gunvnyal Verner s azzal távozni készült. — Isten velünk, — mondá neki Lintzegh köszönésképen. Mintha épen ezt a mondást akarták volna megczá- tolni, künn nagy kiabálás, jajgatás támadt. Zűrzavaros hangok váltak hallhatókká, majd nehéz, gyors léptek. Az ajtó föltárult s rajta beesett inkább, mint belépett egy vérző arczu, megtépedt ruhájú, poros ember. Más leány, vagy egy más kisasszony sikoltozott volna s elájult volna ilyen alak láttára, de ama kor leánya, Anna, szokva volt ilyen, sőt különb látványokhoz. Hány sebesültet ápolt ő már, mennyi vért látott folyni a csataterekről Kolozsvárra behozott sebesültekből! Mégis, most gonosz, sej telem szállta meg és sápadtan, remegve nézte az újon érkezett arczát. — Mi történt veled, ember? — kérdezte Lintzegh, mig Verner önkéntelenül megállt és ő is várta a feleletet. A ház' elé tömeg csoportosult, melyből koronként egy-egy vénasszony jajveszékelése, csillapító hangok, tanácskozó párbeszédek hallattszottak ki. A rossz hir hozója, — mert csak balesetet lehet ilyen külsővel tudatni, — nagyokat lélegzett s aztán szaggatott előadásban kezdte el beszédét: — Én a Babó uram egyik kísérője vagyok . . . Anna arcza halálsápadtá vált, szivére szorította reszkető kezét. — Az este baj nélkül mentünk darab ideig, — mondá a csatlós, — hanem aztán Szamosfalván jóval túl, török csapat támadt meg bennünket. Anna csendesen sírni kezdett. — Úgy látszik, értesítve lehettek arról, hogy Baló uram fontos hirt visz a fejedelemhez, mert vártak ránk s előre törtek, mikor mi arra mentünk. — Mi történt Balóval? — kérdezte Lintzegh is türelmetlen aggodalommal. A szabaditó. [ Irta: Gyalul Farkas. -?J& 1 Regény. — Elfogták, — mondá szomorúan a menekült. Lintzegh kissé megkönnyebbült. Leányához fordulva, szólt: — Akkor talán nem éri komolyabb veszély, mert a fejedelem követét nem bánthatják olyan könnyen, őt tartogatni fogják, valamelyes előkelőbb török fogoly kicserélésére. — A másik kisérő elmenekült s a fejedelemhez érkezett bizonyosan, — mondá a csatlós, — Baló uram elindulásunk után már mindkettőnknek megmondta, hogy mit mondjunk, ha neki valami baja támadna s nem érkezhetnék a fejedelemhez. Én is elszaladtam, a másik is. Én Kolozsvár felé menekültem, a másik Apáiddá felé, azon a tájon van a fejedelem s arról felől közeledik erre a török sereg is. A menekült lihegve folytatta: — Körülfogtak bennünket s egyenesen azért rohantak meg, hogy Baló uramat elfogják. Nen volt szabad őt bántani, csak rabul ejteni, velünk alig törődtek. Társam ezóta a fejedelemnél van s elmondta, amit Baló uramnak kellett volna. — Hát Baló? — kérdezte Anna, visszatartva zokogását. — Ő a Szeydi basa táborában van. A leány szivéből most már kitört a kétségbeesés. — Soha, sohasem fogom látni, — mondá keserű könyek közt, apja nyakába borulva. — Légy nyugodt, gyermekem, ő meg fog menekülni. Verner ördögi gunynyal vigyorgott. — Tehát Baló a kegyelt, a választott? Lintzegh megvetéssel nézett végig rajta. — Ne féljen, leányasszony, — mondá Verner, — néhány nap múlva, vagy talán néhány óra múlva ott lesz a drága ifjú a város mellett, ha a Szeydi basa foglya. Persze, az is meglehet, hogy karón érkezik a feje. Anna felzokogott. Verner pedig, mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, eltávozott. Nem volt veszteni való idő. Lintzegh gyöngéden megvigasztalta leányát, lecsillapította, gondoskodott arról is, hogy a megmenekült csatlóst, ki néhány könnyű sebet szenvedett, ápolás alá vegyék és aztán a tanácsház felé indult. Háza előtt nagy tömeg állott, mely őt lépteiben követte. Annyit világosan észre lehetett venni, hogy a nép egy része fel van bújfogatva. Haragos morgások közt odavetve kiabálták: — Porrá égetik a városunkat. — Mindnyájunkat megölnek. — Karóba huzat a basa. — Pedig kikerülhetnők. Lintzegh nem sokat törődött ezzel a csőcselékkel, tudhatta, hogy ki izgatta fel őket ép az imént, de méltóságán alól valónak találta, hogy számba vegye. Megérkezvén a tanácsházához, rendeleteket adott ki a védelemre. (Folyt, köv.)
