Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-29 / 22. szám

22. szám. 1909 május 29.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja”

3. oldal.

Halotti búcsúztató.

ELHALT LOVÁSZ JÓZSEF FELETT MONDOTTA YOÓ KÁROLY TANÍTÓ.

Fényes napsugárral a szép tavasz itt van,

Amit a szem láthat, minden virulóban;

Az anyaföld keblét lassanként kitárja, Eget-földet betölt édes illatárja.

Virágos palástját felölti magára,

Ég felé száll vígan a dalos madárka;

Dalba önti mindazt, a mit szive érez,

S háladalát küldi az Ég Istenéhez.

Mindenütt öröm van az uj élet jöttén,

Pedig ez nem újság, ez örökös törvény; Változhatlan rendje a nagy természetnek, Mosolyára mégis uj remények kelnek.

Mindenütt öröm van? Dehogy van, dehogy' van! E hajlékban fekszik im’ egy atya holtan. Végtelen a bánat; foly a köny patakja,

A résztvevő lelket magával ragadjaA szív is feljajdul, zokogásba esvén,

Ez atya hirtelen megsemmisülésén.

Részvétet kelt szünkben minden gyászos eset, Mégis a tiédnél szomorúbb nem lehet.

Messze-messze innen, túl az óceánon Szivszorongva várnak — szép Magyarországon; Szeretett hitvesed s két kicsiny gyermeked Ölelni-csókolni vágymak ők tégedet.

Rólad álmodoznak, -— rólad beszélgetnek,

Ha este pihenni, nyugalomra térnek.

Szivük fel-feldobog, ha nevedet hallják,

Hő imádságukba naponként foglalják.

Nap-nap után várnak üzenetet tőled,

A szelek szárnyain jóhirt tefelőled.

Most megy a gyászposta, hírül adván nektek, Hogy nincs már atyátok, meghalt, kit szeret tekItt hagylak gyermekim siralomban-buban, Elviselhetetlen nehéz fájdalomban;

Nem látom már többé arcotok mosolyát,

Nem vigasztalhatom szivetek bánatát.

Mély gyász van körültem, sir, zokog a bánat, Reám a szeretet forró könye árad;

Oh mint hagyjalak itt jó nőm, szivem fele, Lelkemnek legdrágább kincse és öröme.

Te voltál mindenem: földi ékességem,

Éjszaka az álmom, nappal fényességem;

Minden boldogságom a rövid életben,

Isten után, a kit legjobban szerettem.

Ne öljön a bánat, visszatérek hozzád, Megsimogatom majd könytől ázott orcád;

Te veled virrasztók kínos éjszakákon,

Tőlem jő szemedre a jótékony álomLetörlöm könvedet, hallgatom imádat, Átölelem védőn, hogyha veszély támad;

Én igazítom meg nvoszolyád párnáját, Hallgatom álmodban szived dobbanását.

Elhordom utadból a gátló göröngyöt, Szivemből hullatok arra tiszta gyöngyöt; Leveszem válladról az özvegység terhét, Elfödöm ellőtted az álnokság vermétBeültetem lelked a hit virágával,

Öntözöm szüntelen fényes napsugárral.

Ha borús életed egy-egy határánál Megpihensz, ott leszek ülve lábaidnálTerhes földi pályád egj'kor ha bevégzed,

S az utolsó óra közeledtét érzed:

Akkor is ott leszek, bátoritlak téged,

Remegő lelkeddel az egekbe térekS ott fenn egyesülten Isten elé állunk,

Kérve, hogy adja meg örök boldogságunk; Fogadjon bennünket atyai keblére,

Számláljon dicsőült lelkek seregébe.

Imre és Katalin, két busongó árvám,

De korán maradtok atya nélkül árván,

De korán megered szemeteknek könve,

Hogy abba szivetek bubánatát öntseÉdes volt minden csók, amit adott ajkam, Szivből jött minden szó, amit mondott ajkam; Ti voltatok nékem üdvöm, boldogságom, Édes neveteket hő imámba záromHa fohásztok fölszáll könyörgve az égbe,

Én viszem hódolva az Isten elébe;

Ha áldást, malasztot áraszt éltetekre,

Én mondok először köszönetét érte.

Lelhetek ne érje többé semmi bánat,

Bár a boldogságon a bus emlék áthat; Egymás örömére éljetek sokáig,

Jussatok el aztán Isten trónusáig.

Szeretet barátim, összes rokonságom, Boldogabb jövőért az Urat imádom;

Vigyetek síromba, hadd aludjam mélyen,

A feltámadásig, Jézus szent nevében. Amen.