Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-15 / 20. szám
10. oldal. „Amerikai Magyar lieformátusok Lapja“ 20. szám. 1909 május 15. 1 Regény. A szabaditó. Irta : Qyalui Farkas. V7 (11. folytatás.) Lintzegh melegen, bensőségteljesen nézett a fiatal vitéz szemébe. — Becsületes, derék ember vagy, édes fiam, megengedd, hogy igy szólítsalak. A jövő Isten kezében van, de hiszem, hogy a mostani borúra a magyarok Istene derűt hoz sanyargatott szegény hazánkra. Lássunk mielőbb s akkor végezd el szíved ügyét a leánynyal. Rajtam ne múljék a ti boldogságtok. — Áldja meg az ég e szavaiért, édes jó bátyám, — mondá Baló s ezzel nyakába borulván Lintzeghnek, forrón megölelte. Aztán felpattant odahozott lovára. — Ugy-e, megmondja Annának, hogy köszöntőm, hogy szívből üdvözlöm, hogy minden óhajtásom abból áll, hogy őt mielőbb viszontlássam? — Légy nyugodt, fiam, meg lesz óhajtásod. — Akkor az Ur segítsen mindnyájunkat! — Vigyázz életedre! — kiáltotta utána önkéntelenül Lintzegh. Az ifjú követ sarkantyúba kapta paripáját s két kísérőjével együtt tova vágtatott. Lintzegh hosszasan utána nézett, mindaddig, mig kisérőivel el nem tűnt szemei elől. Aztán nehány pillanatig mély gondolatokba merült. Mily változatos volt eseményekden a mai nap! Még jóformán végig sem gondolta a lefolyt jeleneteket, eszébe jutott kötelessége. Körüljárta a falakat, az összes bástyákat. Az őrök mind helyeiken voltak, a kapuk mind el torlaszolva. A lakatosok tornyánál hosszasabban időzött a királybíró s e helvre kétszeres őrséget állított. Az összes védmüvek között ez volt a leggyöngébb. Kevesen tudták ezt, legföljebb a tanács tagjai. Miután mindenről, minden kiadott rendeletének végrehajtásáról meggyőződött, lassan hazafelé indult. A hídkapu bástyájáról a dob tiz órát hirdetett. A városban mély csönd volt már mindenfelé. Korcsmáknak, mulatóhelyeknek nem volt szabad nyitva lenniük, aludjék mindenki, mert ki tudja, melyik pillanatban lehet szükség ép eszére, karjaira. Csupán a városi hajdúkból álló őrjárat jelent meg néhány pillanatra itt-ott, aztán megint befordult a másik utczába. Szelid ezüstös holdfény borította be a várost, az ég oly tiszta, oly nyájas csöndes volt, mintha semmit sem tudna arról a sok veszedelemről, mely Kolozsvárt fenyegette s arról a tengernyi vérről, mely Erdélyben mostanában kiomlott, Lintzegh házába lépett. Leánya még várta. Előtte vidám arczot mutatott s gondtalant. Tréfásan, gyöngéden szólt Annához. — Kis leányom, valaki szólt rólad. Anna elpirult s meg sem tudta kérdezni, hogy ki lehetett az. — Baló uram, a fejedelem követe lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem neked átadni az üdvözletét, A leány arczán bájos, derűs mosoly jelent meg, — () szivesen maradt volna még, de a fejedelemhez kellett elmennie. Anna lesütötte szemeit. — Pedig mondtam, hogy maradjon, ne menjen éjjel, mert veszedelem fenyegeti. A leány hirtelén, önfeledten fájdalmasan felkiáltott: — Veszedelem éri? Lintzegh alig észrevehető mosolylval lépett leányához, megsimogatta homlokát, szénfekete haját és csöndesitően, kényeztetve szólt hozzá: — Eredj, édes kis leánykám, térj nyugvóra. Ne félj, mert semmi baja sem lesz. Azt hiszem, akad valaki, a ki érte imádkozzék. Semmitől se félj. Anna kezet csókolt atyjának s aztán kis szobájába tért. Egész éjszakán át nem tudta szemét lehunyni. Volt még valaki, a ki nem aludt azon éjszakán egyetlen pillanatig sem. A szomszédban, Verner Péter városi tanácsos. IV. Melyben egy kérés foglaltatik. Másnap korán reggel ugyancsak ritka látogatója akadt Lintzegh János házának. Egyik s talán egyetlen, legnagyobb ellensége, Verner Péter jelent meg nála. Csodálatos érzés vett erőt Lintzeghen, midőn ezt a mogorva, alattomos embert meghunyászkodva, restelkedve házába látta belépni. Nem félt tőle, de az, hogy családi tűzhelye körül érezte, kellemetlenségeket okozott lelkében. Azt tudta, hogy nagy s fontos oka lehetett Ver- nernek, hogy hozzája eljött. Bevezette szobájába s leültetvén, barátságos hangon kérdezte tőle: — Valóban kiváncsi vagyok, hogy mi hozta szegény házamhoz kegyelmedet? Verner tenyerébe hajtotta fejét s töl sem pillantva, remegő hangon mondá: — Nem hozott, hanam hajtott, kergetett. — Szóljon kegyelmed. Verner felnézett és szomorú tekintettel bámult a királybíró szemébe. — Lintzegh János uram, mi sokat ellenségeskedtünk egymással... Lintzegh félbeszakította: — Nem úgy van az, Verner uram. Kegyelmed ellenségeskedett velem. — Jól van, elismerem, hogy nem mindig bántam biró urammal szeretettel. De most minden hibámért eléggé vezeklem s minden rósz szavam eléggé fáj. (Folyt, köv.)
