Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-08 / 19. szám

10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 19. szám. 1909 május 8. (10. folytatás.) A főtéren hirtelen egy egetverő kiáltás hangzott. A czéhek lobogói magasra emelkedtek s harsány han­gon kiáltoztak : — Megvédjük magunkat! — Meghalunk, ha kell ! — Nem félünk! Lintzegh szótlanul, de arcán tiszta őrömmel tekin­tett a mellette álló követre, ki szintén néma örömmel bólintotta fejét. — Most pedig vonuljon ki-ki haza, mondá — Lint­zegh. A bástyákra, a tornyokba kettőztetett őrséget kell állítani. Az utczákon ismét egész éjjel kétszeres őrjára­tok járjanak. A magyar kapunál és a hid-kapunál e- rős vigyázat legyen. — Meg lesz, királybíró uram,— szóltak vissza töb­ben s ezzel jó estét kívánva, csöndesen tova vonultak, szétoszladoztak. — Most hát én is sietve megyek, bátyám uram, — mondá sóhajtva Baló. — Bizony, öcsém uram, jobban tenné kegyelmed, ha éjjelre falaink közt maradna, mert még fogságba kerül. — Benne vagyok én már a fogságban, királybíró uram. — Ne tréfálkozzék Baló uram. — Nem én. — Hát aztán, ugyan bizony, micsoda fogságban nyög Baló uram ? — Hallgassa meg, biró uram. Kegyelmednek meg­mondom, de előbb szólok, hogy készüljenek. A követ két kísérőjéhez indult s nehány szót szólt, mire azok a lovak kantárait igazgatták. Baló visszatért a királybíróhoz s csöndesen indulva előre mentek. — Lintzegh uram, királybíró uram. Egész élete­met a hadi élet foglalta el. Korán kerültem a fejede­lem udvarába s tudja azt jól kegyelmed, hogy manap­ság az erdélyi fejedelem udvara tábor. — ügy van, öcsém, — szólt sóhajtva Lintzegh. — Családi életben vajmi kevés részem volt. Anná több a zajos mulatságban, a fárasztó küldetésekben. — Tudom, öcsém, sokat fáradozott. — Most már, darab idő óta, csodálatos változás ál­lott lelkembe. Gyűlöletessé vált előttem a cimborák köre, untat a kocka s a tárogató mellett énekelt bor­dalok. Valami ürességet érzek a lelkemben. — Csak nem szerelmes kegyelmed ? Baló arca komoly maradt. — Az vagyok, már régen, magam sem tudtam, ki­be ? Szivem, mely üresen állott, a párját kereste, egy édes, szelíd, kis leányt, kinek lelke másik fele lesz az én lelkemnek. — Ej, ki hihette volna ezt kegyelmedről? ! — LTgy-e ? Komolyabbnak, ridegebbnek látszot­tam, pedig igy van. Szivem egy nemes, jó leány szive után áhítozott s most megtaláltam, a kit álmaimban álmodozásaimban annyit kerestem. — Örülök, szivemből. — mondá Lintzegh, meg­rázván a fiatal követ kezét. — De azt nem tudja kegyelmed, hogy kiről van szó, — mondá mosolyogva Baló. — Csakugyan, erre nem is gondoltam örömömben. — Hát a a kegyelmed Anna leánya az. Lintzegh meglepetésében megállott és pillanatig szótlanul nézett rá. Hogy lehet az, Baló uram, hiszen csak alig ismeri Annát. — Oh, uram, — feleli neki Balé). Mikor nemrégi­ben először láttam, már észrevettem, hogy valami cso­dálatos, rejtelmes erő vonz hozzá. Ha élénk, hangos sza­vú leány volna, akkor magam is tréfálkozom vala vele, de szivem érintetlenül maradt volna. — Anna komoly, csöndes leány. — Hiszen épen ez az ékessége, mely lelkemet, szi­vemet meghódította. — Oly hamar? — mondá Lintzegh. — Bátyám uram, — szólt hozzá Baló. Vannak le­ányok, kiket hiában akarna az ember szeretni, nem tudja. És ha éveken át ismeri őket, akkor is csak kö­zönyös marad mellettük. De aztán . . . — Nos aztán ? — Ha egyszer eljő az igazi ? Az első pillanatban, a mint megláttam Annát, szintúgy megrendült bele a szivem. Valami azt súgta nekem, hogy ezt a leányt a jó Isten nem arra teremtette s engem sorsom nem azért hozott hozzája, hogy közönyös legyek iránta. — Fiatalság, ifjúság ! — mondá megindultan Lint­zegh. — Nem, bátyám, én már a férfi korban vagyok s szivem lobbanása nem szalmaláng. Lintzegh komolyan, szeretettel nézett az ifjúra. — Tisztában vagyok teljesen magammal,—mondá komolyan Baló. Én szeretem a kegyelmed leányát. S visszajövök érte, ha nincs ellenére, ha ez a követségem, meg a most folyó hadakozás elmúlik. Persze ehez kettő kell. — Igaz, — mondá Lintzegh. — A leány és ke- kegyelmed. — Ah, — felelt mosolyogva Baló. — Ehez a leány szive szükséges. Talán meglesz, mert hiszen a végzet sokkal irgalmasabb annál, semhogy ilyen mély és nagy vonzalmat engedjen az ember szivébe, anélkii^ hogy az viszonzatlanul maradjon. Ettől a csapástól jó sorsom, mely megóvott a török rabságtól, az ellenség lándzsáitól, talán meg fog menteni. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom