Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-10 / 15. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 15. szám. 1909 április 10. ÜNNEPI VERSEK. A lég tele van Hangos, nagy harson a zajjal, Fölnyitja szemét Rá, mosolyogva a hajnal. Egész Jeruzsálem — Koronázás ünnepe lesz-e? — Öltözködik ünnepi mezbe; Fény a palástja, virág a ruhája . . Hozsánna, hozsánna, Jön a názáreti Jézus. Száll gyorsan e hir, S rózsával szórja be végig Száz utcza sorát, Á komor „szent hely“ küszöbéig. Egy vágy van a légbe, Egy bent, a szivekbe’ beírva: Ki, ki a betfágei útra! Virág vasárnap. — Aki csak élő, nincsen maradása... Hozsánna, hozsánna, Jön a názáreti Jézus! Betfáge felé, Meghajlik a pálmafa lombja; Betfáge felé, Szőnyeg az ut, virág a porondja, Betfáge felé ma — Keltén szent titku sóhajoknak, - A szivek sovárgva dobognak. Minden kar ölelésre kitárva... Hozsánna, hozsánna, Jön a názáreti Jézus! Nehéz betegek, Elhagyva a jajt, el az ágyat, Ki, ki, legalább ,Az utczák szegélyű ^.vágynak. Hallják az öröm zajt, Es a remény és hit mennyei ikre, Fehér lobogót bont s tűz sziveikre. Tekintsetek úgy, úgy, mosolygva a mára. Hozsánna, hozsánna, Jön a názáreti Jézus! . . . Szivünkben öröm, Lelkűnkbe’ hitünk olajága: Gyerünk ki mi is, Ez ünnepi, fényes fogadásra! — Hadd zúgjon az ál nők, Hadd a szél a Golgotha ormán, Képmutató farizeus-formán, Hadd mossa kezét Pilátus előre, Hozsánna örökre Neked, óh názáreti Jézus! Jézus sírjánál. Kísértelek utolsó utadon, Én Jézusom. Szivem fuldoklott a „Feszitsd meg“-ekben, Kereszted súlyát hordozta a lel kehi, Én édes Jézusom! S bár Getsemánéd titkát rég tudom Én Jézusom: Mégis a bűnnek, úgy tetszék, nagy ára. Te büntelen voltodnak kinhalála, Én édes Jézusom! Csak most, megáll ván áldott sirodon Én Jézusom: Békül ki lelkem bus Nagypéntekeddel: A „minden“ érzem, itt „végeztetett el“, Én édes Jézusom! í— Oh vigy magaddal ezen az utón, Én Jézusom. Hadd verjenek meg gunynval, szánolommal, Csak áldd meg ilyen nagy diadalommal Eszményimet, én édes Jézusom!! Husvét hajnalán. Zengjen ma hangos hálaének, A mindenség nagy Istenének! Ünneplő lelkünk, égbe szállva, Olvadjon össze hő imába. Ég, föld derüljön föl ragyogva: A Golgotának nagy halottja Föltámadott, föltámadott. Oh, ember, ébredj! lm, örömre kelve, Az égi hir harmatja hull szivedre. Már Gihon ég e szent öröm tüzében, S arany mosolygás árad szét az égen. A szellő is vidáman szerte száll ván, E nagy, e szent örömhírt hordja szárnyán: Föltámadott, föltámadott! S susogva a szellő, hogy7 átmegy a tájon: Köny csillog utána ezernyi fűszálon. Érinti az erdőt: s lombját az olajfa Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja... Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott! — Zizegve beszélik egymásnak a lombok: Föltámadott, föl támadott! De ah, amott, zöld selymén a mezőnek, Galileának özvegy női jőnek. Kezűkbe’ balzsam, sok-jó illatú, Szemükbe némán ott virraszt a bu. — Te néma bánat, nyílt örömre változz’! S* győzelmi dalkéntszálj az ég Urához: Föl támadott, föltámadott! . . . Föltámadott! e szó legyen minékünk: Ürömben, bubán, biztatónk, vezérünk. Kőszirt, a tenger vész-zilálta habján, Első imádság gyönge gyermek ajkán. Hirdesse ezt kihűlt arczok vonása, Haló-szivek utolsó dobbanása: Föltámadott, föltámadott!!
