Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-31 / 44. szám
44. szám. 1908 október 31. »Amerikai Magyar'Reformátusok Lapja.« 5. oldal. Annyi üldöztetés, az Ur Jézus követőinek, az ifjú keresztyéneknek rakásra való gyilkolása sem tudta megakadályozni a keresztyén egyháznak megszilárdulását, az evangélium terjedését. A lenézett és üldözött keresztyénség meghódította a hatalmas római birodalmat s csakhamar a nemzetek mindenikét és világhatalom lett a keresztyén egyház. De épen ebben veszítette el üdvöt adó erejét. A hatalomra jutott egyház hatalmas szolgái, élükön az Ur szolgáinak szolgájával (mint magát szerényen nevező az egyház feje, a pápa), nem törődtek már az Ur Jézus evangéliumával, hanem inkább hatalmok megs-ilárditásáva1. Elzárták az üdvösség evangéliumát a nép elöl s magokat is egy tökéletesebb osztályban, a papi rendben egyesülvén, elvonták a nép tanításától s lettek terhe és átka az emberiségnek, kik még az Ur Jézus anya- szentegyházát is a magok javára alakították át. Kezdettől fogva voltak nemes lelkek az egyházban, kik a tiszta evangéliumért lelkesedve, az egyház hatalmasainak ellene szegültek s az egyedül üdvözítő egyháztól elszakadva, külön felekezeteket alakítottak. De ezek a szeretet apostolainak üldözése alatt lassankint megfogytak, a legtöbb helyen el is pusztultak. Egész a 16-ik század első feléig, mikor előbb Zwingli lilrik Svájcban s mellette Luther Márton Németországban fél nem lépett, hiábavalónak, azaz eredménytelennek látszott azon nemes férfiak munkája, kik a Krisztus anyaszentegyházát az emberi tudományoktól megtisztitatni akarták. De Zwingli fellépése, bár ü maga a hitéért vívott harczban elesett, maradandó nyomokat hagyott az elmékben és szivekben. Luther Márton pedig azzal a papírlappal, melyet a wittenbergi templom ajtajára szegezett 1517 október 31-én, megindította a keresztyén egyház reformálását, az eredeti alapra, az Ur Jézus evangéliumára való visszavitelét. Luther Márton pap és tanár volt s csak hos-zas küzködés és szorgalmas tanulás után jutott oda, hogy az egyház reformálását sürgetni merészelje, de a hogy az első szót kimondotta, többé nem rettegett és soha meg nem hátrált. Kíméletlen szavakkal, de egyben mély bölcseséggel ostorozta az egyház nagyjainak bűneit s mutatta meg az alapot, az Ur Jézus evangéliumát, melytől a kér. egyház messze eltért, de a melyre vissza kell térnie. És a kér. egyház megreformáltatott, ki van immár abból tisztiiva minden emberi bölcseség és hiábavalóság. Kálvin János később lépett fel, de nem kevesebb tudománynyal és bátorsággal, mint Lulther, sőt merészebben, az egyház testének csontjait is megbolygatván. Tudományos, bölcsészeti alapra fektette, az egyház kormányzását pedig köztársaságivá, azaz szabaddá és az egyháztagok akaratától tette függővé. Kálvin neve azért mélyebben van beírva a történet könyvébe s hatásának eredményei is nagyobbak, mint Lutheré. Mindezeket igy elgondolván egy ilyen napon, szomorú jelen és még szomorúbb jövendő áll előttünk a mi egyházaink életében. Mert imé az Ur szolgái ismét az elsőség felett versengenek, újra a gyülölség és szeretetlenség vett lakozást az ü szivökben, m egyházak tagjai pedig, eltekintve a nagyon csekély kisebbségtől, csak nevökben keresztyének és messze távol állanak attól, kit követniük kellene. Én ismét a pásztort tartom a bűnösnek, ha juhainak nyája elszéled s sok azok közül a sziklás helyeken elpus túl. Októbér 31-én, a reformáczió emléknapján, jusson eszünkbe mindnyájunknak, hogy a mi egyházunk ugyan meg van reformálva, de mi reformáczióra szorultunk- Reformáljuk, ujitsuk meg hát magunkat, öljük ki szivünkből a g) ülölséget, ha a s eretet evangéliumát hisszük, öljük ki szivünkből a gyülölséget, a versengés lelkét, ha az Ur Jézus követői vagyunk. Így leszünk boldogok s igy nevekedik egyházunk is úgy tagjainak számában, mint minden egyes tagnak igaz hite által, igy töltjük be hivatásunkat, igy legeltetjük Istennek bárányait kies mezőkön s vezethetjük el azokat az üdvösségre, az örök élet boldogságára. . Hankó M. Gyula. Tudakozzátok az írásokat* Vasárnap, november 1. »Tiszteljed a te atyádat és anyádat hogy hosszú ideig élj a földön, melyet a te Urad, Istened ad te néked.« (2 Mózes XX. 82.) Isten után mindenünket szülőinknek köszönhetjük; szülőink önfeláldozó gondossága nevel testünkben és lelkűnkben; szülőink kibeszélhetetlen'szeretete gondoskodik mindennemű szükségleteinkről, a kenyérről, a ruháról és minden egyebekről: mit adhatnánk hát a mi szülőinknek drágábbat, mint szivünk szeretetét. Igen sok gyermek hálátlan az ő szülőivel szemben, azt a sok jót, mit szülőitől vett, szeretetlenséggel fizeti vissza. Mit mondjunk az ilyenekről ? Bizony nincs roszabb a hálátlan gyermeknél s bűne megérdemli, hogy Isten szigorúan büntesse. Istennek gyermekei vagyunk mindnyájan, mert Isten a mi Atvánk a Krisztus által. Ha szeretjük földi szüleinket, még inkább ragaszkodnunk kell s ragaszkodjunk is a mi menyei Atyánkhoz. Hétfő, november 2. »Láthatjátok, hogy a cselekedetekből ismertetik az embert igaznak lenni és nem csak a hitből.« (Jakab levele 11.24.) Hit által igazulunk meg, ez a mi vallásunknak egyik sarkalatos tétele; de tudjuk, hogy az igaz hit nem virágzó és terméketlen fa, hanem gyümölcsei a jó cselekedetek. Igaz hit és jócselekedetek egymástól el nem választhatók, az egyik az ok, másik az okozat. Van-e nekünk olyan hitünk, melynek jó cselekedetei vannak? Ha nincs, nem ér semmit a mi hitünk, hiába emlegetjük az Istent, hiába imádkozik a mi szánk. Vannak keresztyének, a kik a jó cselekedetekkel megelégszenek, hitet nem is kívánnak. Pedig sokszor a legjobbnak látszó cselekedet sem igazán jó, mert gyökere az önzés. Ne úgy Ítéljünk meg valakit, hogy mit beszél, még a szerint se, hogy mit cselekszik, hanem hitét cselekedeteiből, cselekedeteit pedig hitéből ítéljük meg. Mutassuk meg hitünket a mi cselekedet" ink által s css’ekedeteinket igazolja a mi hitünk. Kedd, november 3. »Az Isten mondotta: Nem hagylak el és nem távozom el tőled.« (Zsidókhoz irt levél XIII. 5.) Még a legjobb ember is alá van vetve a földi élet bajainak és szenvedéseinek; sokszor épen a jó embereknek kell a legtöbb fájdalmat látni. A gyenge hitü könnyen kétségbe esik, a bűnös pedig rettegve gondol az Isten igazságosságára, mikor elkövetkeznek a szomorú napok. Pedig »az Isten mondotta: Nem hagylak el és nem távozom tőled.« Akármilyen nagy szenvedés borult ránk, bármekkora] fájdalmat kelljm elviselnünk, ne feledjük el, hogy Isten nem hagy el és nem távozik el tölünk. Bárha besötétedett felettünk a boldogságnak tiszta ege, kétségbe ne essünk, hiszen Isten akaratából kell szenvednünk és minden szenvedés a mi javunkat szolgálja. Szenvedéseink nehéz napjaiban könyörögjünk az Istenhez, hogy maradjon velünk az ö kegyelme, múljék el tölünk a keserű pohár, mégis úgy legyen, a mint az ő bölcsessége akarja. Szerda, november 4. »Hogyha valaki nem akar munkál' kodni, ne is etyék.« (2, These, III, 10.)
