Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-09-12 / 37. szám
2. oldal. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 87. szám. 1908 szeptember 12. 'S IT z északi tenger egyik paradicsomi szigetének kicsiny faluja rr\ fekszik előttünk. Minden ház előtt egy árbóczfa, jeléül __ annak, hogy abban vagy halász, vagy többek közt egy Indiában és Ausztráliában is megfordult tengerész lakik. Nyáron hemzseg a falu a tengeri fürdőt kereső vendégektől s akkor a nagyobb házak drági pénzért adatnak ki, s ez képezi a lakosok föjövödelmét nyáron. Télen azonban a falunak tengermelléki részéből beljebb vonulnak alakosok s összeszorulnak a rokonok közt, kiknek házai sűrűn épültek a tengertől messzebb eső templom körül, mintegy az üvöltő téli tenger elöl sorakozva az őket védő templom köré. A téli egyhangúságot csak a hala zat örömei teszik zajossá. Külömbözött a vendéglátáshoz fe'készült házaktól egyike azon kedves haj’ékoknak, melyben Klaren Henrik és kedves életpárja, Henrika lakott, Házukat maguk épitették és boldogan éltek kis hajlékukban. a terjedelmes konyha egyultal családi szoba volt; egy lecsapó ajtó volt a bemenet a pinczé e s még egy ajtó nyilt a kamarába s ezzel körülnéztük az egész házat. De a ragyogó edények, a tiszta bútor, a saját nevelés virágok az ablakban, mindezek a jó gazdaasszonyra vallottak, kinek körében jól érzi magát a férj, kivált az, a ki Henrikét a szülői háznál nyert gondos és vallásos nevelésénél fogva ismerte. Két gyermekük volt. A még csak három éves Mari, már versenyt takaritgatta a családi fzobát egy kopott kis seprővel; a hatodik évébe lépett András pedig csak az imént kezdette meg iskolai pályafutását. A háziasszony varrással, a férfi halfogáson kívül hol kömives, hol asztalos-segédkép kereste kenyerét. Ekkor volt boldog a fiatal asszony. Ha azonban a halászat ideje beállt, akkor Henrika szive megnehezült s igyekezett férjét a tengertől visszatartani. De Henrik felvilágosító szavára, mely azt tartotta, hogy a férfinak hűnek kell lennie hivatásához, akár veszélyes az, akár nem, — megtudott az istenfélő nö nyugodni. Ilyen halászat előtt elaltatta a nö gyermekeit, mi nehezen sikerült, mivelhogy a kis András erővel akart atyjával halfogásra menni. Azután lehajolt a férfi gyermekeire, megcsókolta rózsás arczaikat, megölelte nejét és vele együtt, csillagos éjben, ment a tenger partjához. »Mikor hagysz már fel e veszedelmes mesterséggel?« — kérdé a nö, mikor a homokos tengerparthoz értek, látva maga előtt a sötétlö és habzó tengert. Henrik erre e szóval; »Mindenütt Isten kezében vagyunk« — vigasztalta meg nejét, keblére ölelte s György nagybátyjának hívására dereglyére s egy »Isten hozzád« elválasztotta a hitvestársakat egymástól. Anélkül, hogy férjét el ne kisérte volna a tengerhez, nem történt meg férjének halászatra indulása. Másnap szokatlan szép, meleg idő járt. Henrika elvégezte házi dolgát, Andráskát iskolába készítette ki s azután hozzálátott varrásához. Utóbb hazavitte a kész munkát a filu másik végére, s mikor gondolatokba merülve ha adt a homokos tengerparton, egyszerre felriasztotta öt egy tengeri ludnak kiáltása. Ejeinte nem hitt szemeinek, de utóbb látta, hogy nem csalódik; mert előtte állt a nagy jelző, melyen egy fekete kosár jelezte a közelgő vihart. Ezzel szokják hazaszólitani a nagy tengerre ment bárkákat, mikor ezek még nem is sejtik a vihart. Henrika rémülten futott a faluba György bátyó feleségéhez a hírrel: »Jön a vihar, jön a vihar.« György felesége a mosóteknötöl kitekintett az ablakon és nyugodtan mondá; »Ma még nem lesz vihar« Ez asszony irár elégszer tapasztalt viharokat s azért egykedvűen vette a hirt. »Vájjon észre veszik-e a jelt a tengeren?« — kérdé azután az aggódó Henrika s várta a feleletet. Minden bizonynyal — mondá György felesége és ha mind hazajönnek, otthagyva a zsákmányt, akkor nincs is keresetük. Ezek kedves hangok voltak Henrika előtt. Hazament, rendbe hozott mindent s közben vizsgálgatta az időt. Eddig még világos volt, de erős fütyülés jelentgetle a vihart, nevelte a félelmet még a lakosok lólása-futása. Szóval is kiáltották már a vihart. Néhány közelben halászott bárka ki is kötött már. Erre Henrika karjára vette kis leányát, vaskos fiacskája pedig megragadta kezét, s igy elmentek a tenger partjához. Ekkor éppen feltűnt a tengeren néhány dereglye s alig érkezett parthoz az egyik dereglye, máris szakadt az eső. Egy tengerész látva a gyermekeivel együtt ázó Henrikát, arra biztatta, hogy engedje magát általa hazavezettetni: mert férje még nem érkezett meg. Hazaérve, térdre borult s egyebet nem imádkozott csak ennyit: »En Istenem, én Istenem!« Másnap hallva hogy csak egy dereglye érkezett meg, elvesztette eszméletét, s mikor kissé magához tért, ágyban látta magát asszonyoktól körülvéve. Nem szólt, csak egy volt a gondolata, hogy még egyszer, ha mindjárt utoljára is, látnia kell Henrikjét. Utóbb bebizonyodolt, hogy György bátyó dereglyéje elsülyedt. A lelkész is ment vigasztalására Henrikánák, de szava csak ennyi volt: »Legalább még egyszer óhajtottam volna öt látni.« György bátya felesége néhány hónap múlva már talált vigasztalást. Nyár lett,újra özönlöttek a szigetre fürdői vendégek s ezeknek elbe.-zélve szerencsétlenségét, úgy tudta révére hajtani a könyörületesség vizét, hogy annyi adományt szedhetett össze, hogy jó módra tett szert. Henrikéről senki sem emlékezett meg; elvonultan élt. Akárhányszor mondta kis fia: »Még sem jön haza apa?« — s rövid felélete volt az anyának: »Nem, soha.« — Akkor hát sietni fogok, hogy nagy legyek, Hogy atyámat felkeressem.« »Arra te rá nem akadsz!« Mondá Henrike bus hangon.J »Megtalálod őt, fiam« — mondá a lelkész, ki észrevétlenül lépett be, avagy nem emlékszel arra a szép menyországra, melyről a te anyád oly sokszor beszélt? Ott, Istennél van a te derék és istenfélő atyád, és ha te is derék istenfélő leszesz, Istennek kegyelméből egykor találkozni fogsz vele « Azután közelebb vonta magához a rajta szemeivel csüggöfiut és folytatá: »Lásd, a te atyád tudta azt, hogy Isten kezében van, azért bizott benne erősen és mikor a kegyetlen vihar jött és a magasra szökő habok jöttek, akkor imádkozott szabaditásért. Akkor jöttek az angyalok, kiragadták öt a sötét éjszakából és felvitték a világos égbe. Ott van most atyátok és várakozik reátok, bátor kis fiára, testvérkédre és anyátokra. lienr.K. a bo.-szu gyászos idő után most először tudott sirni. Ezért a lelkész kiküldötte a fiút játszani, hogy az özvegyet vigasztalhassa s ez el is panaszolta neki szive fájdalmát. Megtanulta magát alávetni Isten akaratának, ha e földön többé nem is láthatja Henrikjét. Ezen időtől fogva nem kérdezte többé András, hogy miko i: A TENGER PARTJÁN.-- Igaz történet. —
