Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1906 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-12 / 14. szám
\- 359 — R’>zi a férfiiktól hallja me? az adomákat. Ott voltak az asszonyok, a menyecskék, az öreg nénik. Fiatal lány ezek köréből ki nem futhat. Még akhor se, ha Kisfaludyról volt szó. Akkor talán legkevésbbé. Hiszen a badacsonyi és szigligeti találkozást mindenki tudta. Róza leveleiből nyilvánvaló, hogy az emberek erről még évek múlva is beszéltek. Hogyne beszéltek volna hát C3ak hetek és hónapok múlva ? líóza szerette a költőt. Minden jó és minden rossz megkötötte tehát figyelmét, a mit róla mond tak. Kivált azok a jó nénik, kik Róza kezét, szivét és vagyonát valamelyik idegen ifjú öcsém uram számára akarták megszerezni. Ezeknek a néniknek Róza nem fordíthatott hátat. Ezzel csak szerelmét árulta volna el. Ö pedig szent titok gyanánt őrizte szerelmét. A költő később mindent megtudott. Mikor már Róza övé volt, még akkor is harag tombolt lelkében a nénik ellen» Minő szavakban örökiti meg a fecsegő jó öreg néniket! Jó hir s névnek férgei! Sátánjai a társaságnak. Mérgei a sziveknek. A becsületnek gyilkosai. A teremtésnek fortéiméi Töpörödött boszorkányok! Van köztük különösen egy ragyás, aszott bagoly, ki mindent megrág, mint a moly. A Belzebubnak kajlája ez. ki csak' alig mozog már, de a nyelve azért mégis kelepek Ez az a banya kit a pokol nyílt karokkal vár s ünnepet rendez számára, ha oda jut. Ez a pondrónyelvü ! El lehet képzelni, minő fekete sünben állították ezek Róza elé a költőt. Ezek ültették el s ápolták gondosan Róza szivében a kétségnek bnröKmagvait. S lehet-e csodálni, ha az ifjúnak szenvedélyes és váratlan osókrohamára az a kétségekkel teljes gyöngéd szív m grettent 8 az ifjút eltiltá magától ? S még se ez volt egyedüli oka Gógánfán az elválásnak. Az ifjú fölkelt térdelő helyzetéből. Utána nézett a lánynak, de az eltűnt, elmúlt, elszállott mint egy égi tünemény* Irtóztató indulatok gyötörték lelkét. Mit tett? Minő bűnt követett el ? De hiszen végtelen szerelme fölszabadithaná öt a lány — 354 — boritá termetének előnyeit. Ajka reszketett. Szemeiben ábránd, töz és elszántság lobogott. A lány nem tudta róla levenni szemeit. A lány. a ki most hallotta először komoly, édes és rettenetes valóságban a szerelmi vallomás szilaj kitörését. A ki a szerelmi vallomás száz alakját olvasta már s a másik száz alakját a társaság fecsegéseiből jól ismerte. A ki annyiszor gondolt erre, annyiszor ábrándozott erről s annyi ábrándott szőtt; mit mondana ö majd, ha öt rohanná meg ily vallomás ? És most mégis zavarban van. Mint a tigris vadász, a ki előtt a rengetegben először jelenik meg a királyi fenevad. Meneküljön ? Védje magát ? Vagy gyilkoljon ? Leküzdte felindulását s bár b»ns 5 érzelmek fojtott vihara telte hangját reszketövé s arcának halvány és rózsaszínét változóvá, mégis halk bangón felelt. — Sándor, én már gondoltam erre s mindig örömöt okozott, a mikor a maga vonzódását é3 figyelmét észrevettem. Nem is kerültem magát s jól éreztem magamat közelében. , — Tehát szeret engem, oh angyal! — Legyen türelme Sándor. Azt a szót én most ki nem mondom. Az a szó nekem is végzetem, de még nincs itt az ideje. Mi oly ritkán és oly keveset voltunk együtt, oly kevéssé ismerjük egymást, hogy nagy könnyelii-üség volna, ha sorsunkat egymáshoz kapcsolnék. Én jó rokona és hü barátnéja maradok magánok, nem is akarom letörni se a maga reményét, se az én reményemet, mert barátságunktól én is várhatom a boldogságot, de az én végső feleletemet ám ma meg nem mondhatom. Magának Sándor még várni kell. — De én nem tudok várni. A lány szemei oda szegezödtek az ifjú arcára. — Nem értem magát Sándor, vagy maga nem ért en; gém. Jövendőnknek útját bevágni nem akarom s ha érzelme1 oly tiszták és oly erősek, a mint azokat látom : akkor türelmének is kell lenni, mig az én lelkem a maga állhatatosságát is megismeri s abban megnyughatik. Várnunk kell! — De én nem akarok várni! — 358 — gából is ki kitör egy egy jelenség. Egy szó, egy tekintet, esry elpirulás, egy kis Írott levélke, egy dal, egy vidám vagy keaerü kacagás. Képek, gondolatok, vágyak, érzelmek karca, tolongása tölti meg a női lelket. Árnak igaz történetét ama kis jelenségekből kell összeállítanunk. Szent haragjának föllángolásában azt mondta Szegedy Róza a költőnek : „Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé.“ E szavakban féltékenység tör ki. A tisztán szerető női sziznek kötelessége a féltékenység. Abban a női szívben, a mely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik. A mely szív megtűri a közönyt: annak szerelme bágyadt. Az már megtűri az alkut, a megfontolást, a kiegyezést, a lemondást, a cserét is. Az már nem ismeri azt a szerelmet, a mely az égben támad és csak a halálban ér véget. Az a szív még mindig lehet tisztes feleség, gondos aDya, jó gazdasszony, de szentség már nem lehet, a kiért az istenek ott tagyják az eget s a kiért a hösök, a köitök és anemzetek rajonganak. Róza lelke nagy volt és lökéletes. A költő elmúlt szerelmeit megbocsátotta, de még el nem múlt szerelmével osztályos egyezségre nem léphetett. Ö csak hozzá méltó ifjúnak egész szivét fogadhatta el. Ö nem fontolgathatta e/.t a kérdést. A szűznek fenséges érzelmei fontolgatás nélkül döntenek az életsors fölött, Vagy — vagy'. Ha az ifu egész szive nem az övé : akkor abból semmit se fogad el. Jöjjön a végzet. A boldogtalanság, az elsorvadás vagy a halál. Szivének ezekkel szemben se lehet alkudozni. Hiszen azért imádandó ez a szív. a társaság, a melyben élt, tele volt a nemes testőr ifjak szerelmi Kalandjaival. Kisfaludy kalandjairól épen sokat tudott adomázni. Hiszen Medina öleléseiből csak a badacsonyi találkozás előtt három héttel tudott az ifjú szabadulni s a badacsonyi szüret óta alig telt még el hat hónap. Az adomázó társaság előtt az a hat hónap is tele volt kalandokkal. Nem volt szokásban, de nem is volt arra szükség, hogy — 355 Az ifjú egy lépéssel közeledett a lányhoz. Arcán szerelem, ihletés és elszántság vonásai kergetödztek. A lány arcát szomorú komolyság bontotta el. — Hát mit akar? — Nekem Róza a maga szivéhez jogom van. Én jogomat akarom. Én üdvösségemet akarom. Én eljegyzésünket akarom. A lány szomorú is volt, boldog is volt. Kínozta is, üd- vözité is az ifjú szerelmes indulata. Fejét lehajtotta s kereste a szót a felelethez E pillanatban az ifjút vad elhatározásnak szilaj heve ragadta el. Oda ugrott a szüzhöz s erőszakkal átkarolta, meg akarta csókolni. A szűz szadadulni akart s hátrahajolt testtel két izmos karját az ifjú váPainak feszité. Arcán a hajadon lélek szent haragjának lángja lobbant fel. — Maga dulakodni akar? Vakmerő! Az ifjú észre tért. Karjait levette a láüy derekáról s térdre esett előtte. — Meg tud-e nekem bocsátani Róza? A szűz arcán ott lobogott a láng. Most már nem kereste a szavakat. Most mar minden szót rögtön megtalált. Ne hívjon engem Rózának. Semmi közűnk ezentúl egymáshoz. Az én lelkem szentegyház, annak oltárához se csábitó, se duhaj közel nem juthat, Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé, a kiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata v^gye őket Körül, Távozzék tőlem. Az ifjú görcsösen kulcsolta össze kezét s úgy emelte föl e lány előtt. Csaknem zokogó hangon mondta e szót: — De mikor úgy szeretlek, úgy szeretlek ! A lány rettentő szót ejtett ki rózsás ajkán. — Színjátszó ! Megigazitá vállán és keblén kendőjét s mint a haragos istennő, fölemelt fővel kiment a szobából. Ott Hagyta a térdeplő ifjút enyhe szó és enyhe tekintet nélkül. Az ifjú szemei előtt egy huló csillag esett le az égről.
