Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-23 / 8. szám
I- 225 — — Meglehet, hogy ugyanez az Isten — válaszolt Ithiel ■csendesen mosolyogva — meg fogja menteni attól a sorstól, mint sok mástól megmentette. Nos, mit kivánsz tőlem, uram Marcus ? — Szabadságot, a mit idáig megtagadjál tőlem Ithiel. Rómába kell utaznom, a mily gyorsan csak képes a hajó és a ló menni. Ott akarok lenni a foglyok elárverezésénél. Gazdag vagyok és megfogom venni Miriamot, ha csak el nem kések. — Megveszed, hogy rabszolgád legyen. — Nem, hanem, hogy nőm legyen. — Nem fog nőddé lenni, nem vagy keresztyén. — Akkor, ha úgy kívánja, szabadon eresztem. Ember ! Hát nem jobb volna-e az én kezembe kér dime, mintha az első jött ment megveszi, a kinek arcza megtetszik ? — Igen, gondolom jobb lenne, ámbár minek mondjak ítéletet! Hívjátok össze rögtön a tanácsot, ,mert ez ügyet eléjük kell terjeszteni. Ha esetleg megveszed és ha ö úgy kívánja, Ígéred e, hogy szabadon fogod ereszteni 'i — ígérem. Ithiel különösen nézett reá és mondá : — Jól van, de a Kisértés érájában el ne feledd Ígéretedet. A tanács összegyüit; nem a száz tagból álló, mely a nagy teremben szokott gyülésezni, hanem csak egy néhány, a kik naég életben voltak és Sámuel testvér ismételte előttük az üzenetet. Marcus is ismételte előttük kérelmét, hogy engedjék szabadon, hogy Nehushtával Rómába utazhasson, hogy Miriamot kiszabadíthassa. Némelyik az Essenusok közül nem volt hajlandó a nagyra becsült kezest elbocsátani, de Ithiel mérgesen szólt közbe hordágyáról : — Micsoda ! Előbb helyeznéd saját jólétünket az általunk szeretett leány megmentésénél ? Szegyeid magad ! Hagyjátok menni a rómait, hadd tegye kötelességét, mert mi magunk úgy sem mehetünk. Utoljára még is csak beleegyeztek, hogy elmehet, sőt még az útra pénzzel is ellátták szegényes pénztárukból, bízva benne ihogy majd visszafizeti, ha alkalma lesz reá. / — 228 — semmivel sem tudtam felizgatni, mert a hnstól utálattal fordult el és mindig vagy halat, vagy főzeléket kért, a mit nem tudtam neki adni mert nem volt. — Mi volt a neve és hogy került ide ? — kérdé Kaleb. — A nevét nem tudom. Mi „gyöngy-leánynak“ hivtuk, mert egy gyöngy nyakéket viselt, aztán olyan fehér volt éa olyan gyönyörű, mint a nemes gyöngy. Oh! Mily gyönyörű volt. Oly kedves és szelíd volt, hogy még a legelvetemedettebb katona is csak szeretni tudta. Gallus, a vén medve, úgy vigyázott reá, mintha csak az ö gyermeke lett volna. — Igazán ? És hol van a gyönyörű leány mostan ? Szeretnék neki valamit eladni. — Elutazott és gyászban hagyott mindnyájunkat. — Nem halt meg ? — kérdé Kaleb elváltozott hangon, A kövér szakács csodálkozva nézett reá. — Nagyon érdeklödessz a mi „gyöngy leányunk“ iránt.. És hogy jobban megnéztelek, azt hiszem, hogy igen különös paraszt vagy — mondá neki. Kaleb nagy erőlködéssel visszanyeite önuralmát. — Valaha jobb módú voltam, mint most. Te pedig, kedves barátom, nagyon jól tudod, hogy nagyott fordult a szerencse kereke mostanában, ebben a szerencsétlen országban. — Igen és nagyon sokat egészen el is gázolt. — Azért voltam oly nagy érdekkel iránta, mert azt hittem, hogy jó vásárt csinálhatok vele. — Hát bizony csinálhattál volna is barátom. A gyöngy leány pár nappal ezelőtt elutazott Tyrusba, a Gallus kapitány társaságában és onnan Rómába fog utazni. Talán utáua mehetnél és ott eladhatnád neki a hagymádat. — Talán utána megyek — válaszolt Kaleb. — Mikor ti rómaiak elmentek innen, ez nem igen jó vidék lesz a kertészetre, mert a hollók és hiénák nem vesznek zöldséget és ti nem hagytok itt más élöt magatok után. — Az igaz — válaszolt a szakács — A császár tudja, hogyan kell a seprőt használni és itt mindent tisztára sepert ki, Mennyit kívánsz az egész kosár zöldségért l — 224 — Marcus fájdalmasan nyögött, de Nehushta gyorsan kérdező : — Adott valami üzenetet % Mond el gyorsa ! Az ember mindent elmondott. — Mennyi idő mait el azóta \ — kérdé Nehushta. — Majdnem öt hónap. Százhúsz napig Jeruzsálemben voltam rab, a hol a falak lerombolásán kellett dolgoznom. — Öt hónap — mondá Marcus — Nem hallodtad, hogy Titus elvitorlázott e már ? i — Hallottam, hogy elindult Alexandrából Róma felé. — Miriam részt fog venni a diadal menetében, aztán el fog adatni a legtöbbet Ígérőnek- Asszony ! Nincs vesztegetni való időnk ! — Nincs, de annyi mégis van, hogy köszönetét mondjunk ennek a hűséges küldöncznek. — Igen, annyi van. Ember micsoda jutalmat kivánsz ? Bár mit kivánsz is, megfogod kapni, a miért oly sokat kiállottái. Meg fogod kapni, bár most nincsen pénzem. — Én nem kívánok semmi jutalmat, mert csak kötelességemet teljesítettem és Ígéretemet váltottam be — válaszolt vaz Essenus. — Az ég meg fog jutalmazni. Most pedig siessünk Ithiel- hez — szólt Nehushta. A barlanghoz siettek, ahol az Esssennsok laktak, mig lakóházaikat újra felépítették. Ithiel egy kis szobában feküdt. Az öreg halálos ágyán feküdt, mert az idő, fáradalmak és aggodalmak egészen megtörték, úgy hogy képtelen volt felállni és párnáira dűlve várta a pihenést hozó halált. Mindent elmondtak neki. — Az Ur irgalmas — mondá, a mint meghallotta a történteket — féltem, hogy meghalt, mert hitem megrendült annyi pusztulás láttára. — Meglehet, hogy úgy van,— vá'aszolt Marcus — de az a te irgalmas Istened meg fogja engedni, hogy a leányt eladják a Fórumon a legtöbbet Ígérőnek. Jobb lett volna elvesznie a Nicanor kapujának a tetején. 1 . \ * — 221 — csak igen lassan gyógyult és sokáig nem tudott mankó nélkül járni. A Jordán partján maradt tehát, a múltat gyászolta és csaknem reménytelenül tekintett a jövőbe. Marcus négy vagy őt nyomorúságos hónapot töltött el magányában, az öreg Nebushta által ápolva és a megmaradt Essenusok társaságában. Mikor erősebb lett, lesántikált a faluba, a hol az Essenusok munkájukkal voltak elfoglalva, vagy abban a kertben üldögélt, a melyben egykor Miriam lakott. Most csak egy dudvás tér volt az egész, de a gránát alma bokrok közt most is ott állott az az épület, a melyet Miriam műhelyül használt, és a melyben most is ott hevertek félbenhagyott munkái, köztük egy, a mely öt ábrázolta és a melyet Miriam félre dobott, mielőtt a másikhoz fogott volna, a melyet ö Rómába vitt és a melyet Neró halhatatlannak nyilvánított és ö vele őriztetett. Hírét vették, hogy Títus teljesen befejezte Jeruzsálem? elpusztítását és seregével, téli szállásra Caesareába és Berytus- ba vonult és cirkus játékokkal tölti az idejét. A cirkusi mutatványokat azáltal tette nevezetesekké, hogy a zsidókat kénysze- ritette, hogy egymás ellen harczoljanak, vagy az akkori idők kegyetlen szokása szerint, vadállatok elé dobatta őket, Marcus szeretett volna vele érintkezni, de nem volt reá alkalma, arra pedig nagyon béna volt még, hogy megpróbálja a menekülést. Ha talált volna alkalmat, hogy vele érintkezzék, alighanem pusztulást hozott volna az Essenusokra, a kik pedig életét mentették meg és nagyon jól bántak vele. Aztán a rómaiak közt igen nagy szégyen volt, különösen egy magas rangú tisztre nézve, ha foglyul esett, és ö nem akarta szégyenét fefedezni. A mint Gallus megmondta Miriamnak, egy rómainak sem volt szabad élve fogságba kerülni. Marcus tehát nem tett semmit, hanem beteg szívvel várta, micsoda szerencsét hoz sorsa. Ha bizonyos lett volna benne, hogy Miriam meghalt, megölte volna magát és utána ment volna inkább, mint hogy szégyenében mint fogoly tovább éljen. Senki sem kételkedett benne, hogy Miriam meghalt, csak Nehustha és Marcus nem volt azt képes elhinni. így történt, hogy Marcus az Essenusok ■ 4 í lL ••
